A paci és a bari a kis rét másik oldalán, a kerítésen túl van. Ott élnek.

Azt írom, hogy a kerítésen túl, mivel az én origóm, az én univerzumom az a szoba, ahol most vendégségben vagyok néhány napja. És ha az emeleti ablakon kinézek, egy füves térséget látok, egy kerítést, s a kerítés mögött egy másik füves térséget, ahol ez a két állat legelészik.

Fogalmam sincs, hogy kinek a tulajdona, hogy miért vannak ott, mindig ott vannak-e, vagy csak időről időre küldik ki őket legelni, de nem is érdekel. Az ember vendégségben különben sem tesz fel kérdéseket.
Már előző nap – ez volt szenteste – délután észrevettem a két állatot. Egy nagy, barna folt, mely egy ideig mozdulatlanul áll, majd lassan arrébb megy, illetve egy jóval kisebb fehér valami, mely körülötte sündörög. A nagy barna foltról azonnal levettem, hogy ló – még városi ember létemre is, hisz indiános könyveket mindenki olvasott, nem beszélve a Tenkes kapitányáról -, de a kisebbik élőlény kiléte felől homályban tapogatóztam. Kuvasznak nem kutyás, nyúlnak túl nagy. De túl sok választás modern korunkban még vidéken sincs.

- Az ott szemben egy birka? – kérdeztem vendéglátóimat.
- Ja, ott a rét túloldalán? Igen. Az birka. A másik meg egy ló – tették még hozzá, amin kicsit meg is sértődtem, hogy ezt nem nézik ki belőlem.

Másnap meglátogattam őket, s akkora élmény volt, hogy azóta vagy hússzor.
Mindig szeretettel fogadnak. Amikor bakancsba bújtatott lábammal elkezdem átszelni a tarlót – remélem jól mondom, ami nem biztos, lévén ma tudtam meg, hogy az udvar és a kert nem ugyanaz, cserébe elmagyaráztam, hogy nálunk Pesten különböző fogalom a lakás, illetve a ház -, először a Paci vesz észre (Így neveztem el.). Meglát, és elkezd baktatni irányomban. Lassan, komótosan halad. Hova is sietne? Neki semmi dolga a legelésen kívül, amit viszont sem elkapkodni, sem elkényelmeskedni nem lehet. Nem aggódik a Covid hírekért, befektetései sincsenek, nem megy el a villamosa, és nem hajtja az előrehozott lapzárta.
Szóval mindig először a Paci vesz észre. Beindul, elkezdi egymás után tenni a lábait, s már az ötödik lépésnél tart, mire felkerekedik a Bari (Így neveztem el magamban.) Nem tudtam eldönteni magamban, hogy a kései start miért is van. Vajon azért, mivel a feje alacsonyabban helyezkedik el, így később veszi észre, hogy feléjük megyek, vagy pedig azért indul meg késve, mert elmerül a rágcsában, s csak annyit lát, hogy a Paci nekiiramodik, mire föl elkezdi követni.

Szegénynek nincs sok esélye. Hiába szedegeti gyorsabban a lábait, mindig késve ér a kerítéshez, lévén a lábai kisebbek. De semmi gond. Ez nekem csak játék, örömforrás. Jókat derülök kapkodó léptein, és hát fű az van elég. Főleg a kerítés felém eső oldalán, mert belül, az ő térfelükön már alig-alig található. Lelegelték. Vélhetően, amikor megállnak előttük csodálkozni és bámészkodni mindenféle népek, akkor nem mindenki tép le a kerítés innenső oldaláról füvet – mint én -, és nem mindenki tartja oda nekik – mint én -, így jobb híján a saját térfelükön legelésznek.

Kicsit féltékeny is lettem emiatt. Az ember szeret birtokolni. Ez itt az én Barim és az én Pacim, én vettem észre őket, én fedeztem fel, milyen mókás ez a kettős, és hogy milyen kedves kis jelenet, amikor megindulnak az ember felé, a Bari kissé lemaradva, majd, szuszognak, amikor én a letépkedett füvet átnyújtom nekik a kerítés túloldaláról. De aztán nagylelkűen legyintek. Holnapután én már nem leszek itt, hadd szeressék mások is őket. Első a szabadság, én ezt engedem.

- A múltkor a szomszéd látta, hogy kergetőznek is – jegyzi meg a vendéglátóm reggel, miközben a pálinkát tölti kis pohárkába. „Ez mindenre jó”. Szerintem nem, de erről inkább hallgatok, s lehúzom, első a békesség.
Ma még kimegyek hozzájuk, s elbúcsúzom tőlük. Egy darabig biztos nem járok errefelé.
Miközben felhajtom gallérom, teszem egymás után a lábaim, s lehelem bele a decemberi légbe a barackpálinkát, a tolerancián, az elfogadáson, meg a különféle fajok és kultúrák egymás mellett élésén gondolkodom. Az a Paci és Bari épp olyan, mint egy erőmű, egy űrutazás, vagy mondjuk a demokrácia. Mesterséges.
Mert ilyen a valóságban nincs. Az eltérő fajok csak az élet körforgásából kiragadva létezhetnek egymás mellett. Miközben a Paci nyakát veregetem, a tolerancia fogalmán töprengek.
Tolerancia csak addig létezhet, amíg érdeket nem sért. És ha ez a két növényevő nem az ember által fenntartott mesterséges körülmények közt lakna, máris kialakulna köztük az érdekellentét.

Távolodom. Kicsit visszanézek. Talán integetek is.
Vendéglátóm vár, a távolsági busz hamarosan indul (Nem, köszönöm, szilvát most nem kérek).
A Paci és Bari kedves látvány. És hát kettősükhöz érdek fűződik. A mi érdekünk, az ember érdeke. Mi más? Más érdeke miért lenne fontos?Ahmed és Helmut kettőséhez vajon mi érdek fűződik? Hogy a mienké nem, az biztos.