Még valamikor száz éve, egy szebb és jobb világban – az ember valamiért úgy van megteremtve, hogy az „igazi” kor, azaz ifjúsága, ami előtte volt, az ósdi, ami utána jön, az meg „micsoda idők” – az ember kávéházba járt bölcselkedni, ott élte az életet. Ott könyökölve teremtek gondolatai. Már, aki íróember ugye. (Bár, akadt, aki nem szerette a kávéházat, mint Mikszáth, a Vármegyében pedig inkább a borozgatásnak volt hagyománya.) Ma meg a közösség oldalakon folyik a csetepaté, de mivel a képernyő előtt üldögélni egész nap egészségtelen, az íróember olykor megmozgatja tagjait, s leballag a henteshez ebédért.

Jó hentesünk van. Jó lassú. A sor meg igencsak torlódik. S mindenki perel valamiért.
Kell az íróembernek az ilyen, kell bizony. Figyel, jegyzetel, ilyenkor támadnak gondolatai. És lesznek belőle cikkek, szatírák, elbeszélések.
Minap is állok a sorba szalonnáért, de nem halad.
Nézem, valami szakállas fickó adomázik a hentesnek – unszimpatikus egy alak -, s megy a hahota.
- Nem érek én erre rá! – morgok hangosan. – Mit gondolnak, hol vagyunk? A kávéházban?
A szakállas rám néz, pillantása harap.
„Még neki áll feljebb” – füstölgök .
- Jó napot – így én, mikor sorra kerülök. – Abból a jó kolozsváriból egy szép szeletet, ha lehet.
- Szép legyen? – kérdi a hentes, s kacsint. – Tán hölgynek viszi?
- Hát nem is a határra, kerítés helyett – kedélyeskedek.
A hentes – egész szimpatikus fickó – erre ellőtt egy viccet, mire én egy másikat, nagyban hahotázunk, erre föl mögöttem felcsattan egy undok pofa.
„Haladjon már az a sor! Nem érünk erre rá.”
Micsoda emberek vannak! – veszem el a tarjámat sértődötten. – Az ilyenek miatt tart ott a mai szellemi élet, ahol.
Szörnyű időket élünk, barátaim, szörnyűket bizony!

A következő eset rá két napra történt.
Állok a sorban a hentesnél, s mondja az úr.
- Te mit kérsz?
- Nem „Te” – mondom – hanem „Ön”. Ez valami félreértés. De amúgy abból a lapockából kérek. Az a darab ott pont jó lesz.
Felemeli az egyiket.
- Ő lesz az?
Felsóhajtok.
- Nem „Ő”, hanem „Ez”. Meg kell, hogy állapítsam, maga nem figyelt az általánosban. A személyes névmások terén hatalmas zavar van a fejében.
Elvörösödik erre.
- Viccelődünk, viccelődünk?
Reményvesztetten legyintek.
- Most sem jó! Nem viccelődünk, csak maga viccel. Egyes szám, és nem pedig többes. De maga sem viccel, mert ez nem vidám, hanem roppant szomorú dolog. Kedves édesanyja és a tanító nénije most biztos el lenne keseredve, ha látná.
Udvariasan köszöntem, s fejcsóválva haladtam tovább.

De amúgy nem csak a hentesnél állok sorban. Kedvenc hobbijaim közé tartozik az Elektromos Művek, és a Polgármesteri Hivatal sorában való ácsorgás. Bár leggyakrabban a postán állok sorban. Az oly lassan mozdul, hogy az embernek kész filozófiai iskolákat van alkalma közben megalkotni.

Legutóbb, amíg a postán álltam sorba, a következőn gondolkodtam.
Majd akkor szónokoljon mindenki az egyenlőségről, a jogokról, meg hasonlókról, ha az emberiség nagy része képes lesz arra a teljesítményre, hogy ha a kis ablak elől elhúzott végre az ügyfél, és senki nincs percekig, akkor saját hatáskörben, önálló döntésként kimozduljon a sorból, és magától odaballagjon, nem pedig megvárja, míg az ügyintéző fáradtan – aznap kb. négyezer ötszázadszor – oda nem kiáltja: „Lehet jönni!”.
Majd esetleg akkor….

Mellesleg van egy fatális félreértés. Az emberek nem azért állnak be a sorba, mert a társadalom arra kényszeríti őket.
Ez egy tévhit.
Az emberek azért állnak be a sorba, mert szeretnek sorban állni.
Ha nem találnak megfelelő sort, be fognak állni a sorban állást elutasítók sorába.