Joga van-e az üdvözüléshez annak, aki HVG-t olvas?

Ez a problémakör töltötte ki teljes valómat, míg a buszmegállóban ácsorogtam. Jobbra, alig félméternyire tőlem egy középkorú úr várakozott. Felhúzott gallérral, szigorú arccal meredt maga elé. Kezében jól láthatóan egy HVG díszelgett. Tisztán kivehető volt a fejléc, úgyhogy meg mertem volna rá esküdni, hogy szinte henceg vele.

— Itt áll ez az ember – morfondíroztam. – A szeme se rebben, csak néz meredten maga elé. Vajon mit forgat fejében? Miféle aljas cselekedetek, miféle szennyes titkok lapulnak eme rezzenéstelen őszes koponya belsejében? Az apja minden bizonnyal ávós volt, netán munkásőr, onnan e szikár, kegyetlen arcél. Biztos jól bevásárolt a plázában, s most megy haza tömni a bendőjét a saját kis primitív, állati szintjén, és lapozza hozzá ezt a mocskos, uszító kiadványt.

Csípős idő volt, úgyhogy úgy döntöttem, járkálok kissé. Tettem pár lépést a parányi helyen, de a szemem sarkából folyton őt figyeltem. Úgy tett, mintha nem venné észre. Pedig cseppet sem rejtettem véka alá vizslatásomat. A végén már kimondottan az arcába bámultam. Gyanús, nagyon gyanús!

Majd megálltam, félig háttal neki. Nem mozdultam. Eltelt fél perc, s a gazember – mert magamban már így neveztem őt – lassan tett egy félfordulatot, s látszólag véletlenül úgy helyezkedett el, hogy az ominózus sajtótermék számomra továbbra is jól látható legyen.

— Provokál a mocsok! – állapítottam meg magamban.

Az illető megvakarta állát, majd egy lassú mozdulattal a belső zsebe felé nyúlt. Vajon mit rejteget ott? Biztos olyan dolgot, amivel ártatlan emberek becsületébe lehet gázolni. Amivel dolgos emberek békés hajlékába lehet betörni, amivel gyanútlan anyák és hajadonok hírnevét lehet bemocskolni. Zsebkendőt vett elő, s tüsszentett.

— Ahá! Szóval megfázott a fickó! Éjszakánként biztos a kertek alatt ólálkodik, s mérget önt a hazafias gondolkodású emberek kutyáinak táljába. Az aljas!

Annyira fel voltam háborodva, hogy legszívesebben se szó, se beszéd odaléptem volna hozzá, s lekevertem volna neki egy pofont. Forrt bennem a düh. Elfordultam az undorító látványtól, így észrevettem, hogy nem vagyok egyedül. A megállóba új utas érkezett. Egy hatvan körüli sovány férfi. Látszott, nem bánt vele kesztyűs kézzel az élet. Láttam, ő is merev tekintettel nézi a szóban forgó lapot, majd hirtelen odalépett az aljas bolsevikhoz.

— Nem szégyelli magát uram? Ezt olvassa? Hát nem volt magának elég belőle negyven év?

A másik erre befejezte az orrtörlést, majd magából kikelve méltatlankodni kezdett:

— De uram! Ezt a szemetet a buszon találtam, s most a nejemnek viszem megmutatni, hogy ő is lássa, miket hazudoznak a globalisták. Csak nem képzeli, hogy pénzt adok érte?!

Hirtelen minden világossá vált előttem.

Szegény ember! Szegény, szerencsétlen. Esténként járja az utcákat, barátokat, ismerősöket keres fel, s ahol csak megfordul, győzködi a népet, hogy a nemzeti oldalra szavazzon. Biztos így fázott meg ennyire. És most sem a betegségével törődik, hanem becsülete az első, az eszme tiszta oltárán helyez el újabb áldozatot.

Atyja minden bizonnyal tanító vagy pap, netalán katonatiszt volt. Biztos onnan e puritán, becsületes arcél.

Gondolataim még szárnyaltak volna, de befutott a busz.

(A borítókép a szerző munkája.)