Nincsenek véletlenek. Minden kimondott szónak, minden cselekvésünknek következményei vannak, a bűnt bűnhődés követi, a jótettet jutalom. A természetben, akárcsak a társadalomban, mindennek szabott rendje van. Folyót szabályozunk: azt hisszük, hogy medrében tarthatjuk, merészen árterületre építkezünk, aztán jön a tavasz, jön a nyár, és a folyó ellenállhatatlan erővel visszaveszi azt, ami eredendően az övé. Ha egy tanyát a sorsára hagyunk, az idő elvégzi a dolgát. Először a falak dőlnek össze, aztán néhány év alatt eltűnik a teljes épület. A végén csak néhány facsoport és az elvadult gaz jelzi, hogy valaha ember építkezett itt, hogy beavatkozott a táj szakrális rendjébe.

Bár járványok mindig is voltak és lesznek, pontos, meghatározható oka van az elterjedésüknek. Ez minden esetben a mozgás, a társadalmi mobilitás, az utazások. Amerika őslakosságának nagy részét az európaiak által behurcolt járványok pusztították el. A nagy európai pestisjárványokat a selyemúton közlekedő karavánok terjesztették keletről nyugatra. Pontosan úgy, ahogyan ma is, akkor is a migráció, a személyek szabad áramlása okozta a tragédiát.

Lehetetlen nem felfigyelni rá, hogy Európában azokban az országokban kezdődött a baj, majd ott terjedt szét szélsebesen, amelyek tárt karokkal várták a migránsokat. A koronavírus aligha véletlenül bukkant fel elsőként Németországban és Franciaországban, nem pedig Litvániában és Szlovákiában. Az sem véletlen, hogy a migránsoknak zöld utat adó, mozgásuk fő irányát jelentő Olaszország omlott össze, illetve Spanyolországban növekedett legdinamikusabban a fertőzések száma. Mint ahogyan az sem, hogy a helyzet drámai romlásáról hamarabb érkezett hír Svédországból, Belgiumból, Ausztriából, mint Magyarországról, Lengyelországról és Romániából. Ez utóbbi közép-kelet-európai országokba a nyugatról hazatérő munkavállalók, a külföldi diákok és a nagyvárosi turisták hurcolták be a vírust, komoly migránstömeg és milliós bevándorlás híján ez másképp nem is lehetett.

Bár illedelmes tabusítás tiltja a témát, mondjuk ki mégis: a koronavírus elterjedése és a bevándorlás között kapcsolat van. Még akkor is, ha Donáth Anna dührohamot kap (láttuk az ATV-ben, mennyire felkavarta a téma), szerényen jegyezzük meg, hogy hazánkban is iráni diákoknál regisztrálták az első fertőzéseket, nem pedig helyben, Vésztő-Mágorpusztán támadt magától a kór.

Joggal vetheti fel az olvasó, hogy miért citálom ide ezeket, hiszen globális világban élünk, a betegségek terjedése ellen aligha tudunk védekezni. A helyzet az, hogy a bevezetőnkben írottak szellemében összefüggéseiben kell vizsgálnunk a kérdést. A koronavírus ugyanis nem véletlenül, nem előzmények nélkül és nem egyszeri csapásként támad ránk. Minden gondolkodó ember érzi, tudja a nyugati világban, hogy korszakfordulóhoz értünk, és nem ma, hanem már hosszú-hosszú évekkel ezelőtt. A kor, amelyben élünk, átmeneti kor: valami véget ért 1990-ben, és nagyjából harminc év átmenet után lassan átolvadunk egy új politikai-gazdasági-kulturális erőtérbe. Hogy ennek a korszaknak ki ad nevet, hogy milyen elvek mentén szerveződik, és hogy mi lesz népünk, a magyarság sorsa az új felállásban, egyelőre nem világos. Csak az biztos, hogy a kontinensünket és a nyugati világot három évtizede sújtó liberalizmus kifulladt, küldetését bevégezte, és valami más, valami új következik. És garantáltan nem valamikor, messze az időben, hanem még a mi életünkben.

Szórványos felfordulásoktól (mint például a délszláv konfliktus) eltekintve Európa 1945 óta nem látott háborút. Az emberek beleringatták magukat az örök béke képzetébe, nyugaton bulitársadalmak jöttek létre. A fogyasztáson és a komfortérzeten kívül az átlagos nyugati embert semmilyen mélyebb értelmű gondolat, eszme nem érinti meg. Európa az összes elképzelhető társadalmi devianciát isteníti, pajzsra emelte különféle kisebbségi csoportok érdekvédelmét, de közben identitását, arcát, jellegét vesztette. Az egyéni jogok burjánzása elfedte a közösségi feladatokat, a jogok felülírták a kötelességet, a munka és a becsület helyére nihilizmus és erkölcsi széthullás lépett. Európaiak százmilliói tesznek úgy, mintha nem lenne holnap. Európa elfáradt, feladta magát, Európa megöregedett, az utolsókat rúgja.

Ilyen körülmények között nem csoda, hogy a védtelen, legyengült kontinensre hatalmas embertömeg zúdult a harmadik világból. Velük együtt ismeretlen eszmék, az európai emberektől nagyon távoli társadalomkép, életvitel, ízlés is beköltözött az országainkba. És bár nem első szándékból, de ők segítették világra a legutóbbi évek két legnagyobb globális kihívását, ők felelnek az európai városokat is sújtó terrorizmusért, és most ők közvetítik a koronajárványt is.

Milyen érdekes, hogy amikor beüt a baj, az emberek, a kormányok, az egész társadalom azonnal egészséges ábrázatot ölt. A meghaladottnak hitt határok újra állnak, megint van határellenőrzés, ahogyan az emberiség hajnala óta mindig, védjük a saját területünket. A pacifista, migránssimogató idióták zavarodottan hallgatnak, ez most nem az ő idejük. Utcáinkon hamarosan rendőrök, katonák veszik át a hatalmat, és az egyén jogai helyett a közösségi érdek lesz az első. A vírus átmenetileg visszahozta a rendet. A rendet, amely nem kényszerítés, nem diktátum, egyszerűen az állam polgárainak magas szintű védelme, a régi tapasztalatok, nem pedig zavaros társadalmi kísérletek alapján. Ezt a rendet üdvözölni kell. Az állam fontosabb az egyénnél, a kötelesség a hazánk, a közösségünk, a családunk iránt felülírja azt, hogy beülhetünk-e vagy sem a kedvenc kávézónkba.

Európának választania kell. Végig kell gondolnunk ezekben a napokban, milyen jövő vár ránk. Hogy a terrorizmus után a vírus is megérkezett, és ezzel nincs vége a történetnek. Hiszen helyes és helytelen cselekedeteinknek egyaránt következményei vannak, szabad akaratunk szerint azonban mi választhatjuk meg az irányt. Ez a régi történet a keskeny és a széles útról. Amikor majd vége lesz a mostani válsághelyzetnek, akkor is arra kell gondolnunk, amire ezekben a napokban: közösségünk, szeretteink, családunk védelmére.

A rossz hír ugyanis az, hogy ha nem ragadjuk meg a probléma lényegét, ha tovább áltatjuk magunkat, ha tovább követjük utópiáinkat, és nem mondjuk ki őszintén, hogy mi magunk vagyunk a legfontosabbak, és nem az idesereglett harmadik világ, akkor már meg is ástuk a sírgödrünket, és nyugodtan bele is fekhetünk. Akkor egészen biztosan végünk van.

A természet pedig köszöni szépen, visszaveszi, ami az övé. Az erősek és a bátrak túlélik. Ők mindent túlélnek, és bárki bármit is mond, ez mindig is így volt, így is lesz. A természeti és társadalmi törvényeket ugyanis még Donáth Anna sem írhatja át.

Iratkozzunk fel a győztesek táborába, ha szabad kérni!