Sápit láttam a minap. Azon a régi lakótelepen volt dolgom, ahol felnőttem, ahol tizenévesként rúgtam a bőrt, majd fújkáltam a falra a zenekarneveket, és amint a ház előtt ballagtam el, a ház előtt, ahol évtizedekkel ezelőtt oly sokat nyomtam a csengőt, megpillantottam őt.

Igen, ő volt az. Sápi, a házmester. Ősz, rozzant, de felismerhető. Épp egy „Fűre lépni tilos!” feliratú táblát próbált elhelyezni egy virágágyás közepén, és idegesen kapkodta a fejét, mert a közelben focizó srácok teljes mértékben figyelmen kívül hagyták igyekezetét.

Sápi volt gúnyolódásunk tárgya. Az örökös bosszantási célpont. S mivel felfedeztük, hogy az ajtaja elé ki van téve madzaggal átkötve több évfolyamnyi Munkásőr újság – hogy ha majd jönnek a papírgyűjtő fiatalok, el tudják vinni –, úgy éreztük, jogunk van becsöngetni hozzá, és röhögve elszaladni. Jogunk van Bánki Gábor barátommal a földszinten lakó Tamon Imre nevét századszorra is Tamponra átírni a postaládán, és jogunk van iszonyat hangosan hallgatni a Vadászat albumot a Hobo Blues Bandtől.

Bár olykor túlzásokba estünk. Azt hiszem, az már sok volt, amikor Bánki a hatodikon rákötötte a gitárját egy csöves rádióra, és nyomta a Tisztelet Muddy Watersnek alaptémáját, Osváth a harmadikon a radiátor csövéhez nyomta a Regent erősítőt, és úgy tolta a basszust, Kemsei meg a negyediken ordította bele a szöveget a radiátor csövébe. Nem, azt hiszem, ezt nem kellett volna. Utólag rehabilitálom Sápit, mert jogosan csinált botrányt, még akkor is, ha a liftben ok nélkül fogta meg a fülem, és ok nélkül nézett szúrósan a szemembe:
– Te írtad ki a liftbe azt, hogy süsü?
Nem. Az esküszöm nem én voltam!

A kis eldugott kültelki mozi – már nem emlékszem a nevére, valahol ott a Körvasút sor tájékán volt, Zugló és Rákospalota határán – személyzete számára napokig beszédtéma lehetett, amikor beültünk Bánkival a Kopaszkutya című film vetítésére, és ölünkben a kis hordozható magnóval felvettük magát a filmet, igen, a filmet, csak a hangot, hogy otthon is meg tudjuk hallgatni. Ültünk a félig üres moziban, mintha a film nyitójelentében lennénk, melyben a Colorado együttes játszik három embernek, és mikor már felkapcsolták a lámpákat, mi még mindig ültünk tovább, pisszenés nélkül, mert az Utolsó cigaretta végső akkordjai még nem csengtek le. A szám hosszú, a stáblista is, csak a jegyszedő néni türelme nem volt az, aki odajött érdeklődni, hogy miért nem megyünk már haza, mire idegesen lepisszegtük, hogy ne beszéljen bele a felvételbe, hisz a kétkazettás magnóban forog az Agfa kazetta.

Nem vagyok a friss hírek kürtölésének embere, úgyhogy valószínűleg nem tőlem tudja a tisztelt olvasó, hogy Póka Egon elment.

Amikor meghallottam, betettem az egyik kedvenc számom, és míg hallgattam, eltöprengtem, mennyire profinak kell lenni – mind a hangszeres játék, mind a szerkesztés terén –, ha egy dal szinte a basszusgitárra épül. Ilyen szintet J. J. Burnel tudott még a The Stranglersből.

Meg még azon is eltöprengtem, mennyivel komolyabbak az olyan korban írott művek, amelyben korlátok vannak, és szigorú keretek. Mert akkor az alkotó rákényszerül a trükközésre, a szavakkal játszásra, ami tehetséget és bátorságot is igényel. Ma minden marha mondhat bármit, olyan is minden. Többek közt ezért sem születnek ma ilyen albumok.

Ja, és brutálisan jó Földes hangja. Nem tud énekelni. És? A művészet lényege az elért hatás. A kifejezőerő. Amikor később énekórákra járt, már meg sem közelítette ezt. Énekelni akkor sem tudott, de az erő eltűnt.

„Jó nekem a Trabant, nem kell Cadillac / Az élet nem álom, holnap ébredek.”

Bánki Gábort 2000 őszén halálra gázolta egy motorkerékpáros. Vajon hová lett az az Agfa kazetta?