Tegnap fél szemmel angol bajnoki meccset néztem, mert javíthatatlan szamár vagyok. A futballt még a futballért szeretem, de nyugalom, már nem sokáig, arra mérget vehet mindenki.

Naná, hogy a Black Lives Materről szól jelen cikkem – kell-e mondanom?

A Newcastle United – Sheffield United meccs végeredménye most nem is fontos, tomboló globális rasszizmus idején kit is érdekel maga a futball? Megnyugtató, hogy a meccs elején – és ha jól tudom, minden Premier League-meccs elején – letérdeltek a játékosok, ahogy kell, nyilván mindenki rokona Floydnak, vagy legalábbis testvére átvitt, lenini értelemben. Továbbá minden játékosnak, légyen fehér, fekete, kávébarna, illetőleg hupikék, a hátán is ott virított a Black Lives Matter felirat. Ez helyénvaló is, hiszen a mostani angol bajnoki fordulót néger terroristák szponzorálták, nem a Chevrolet, a Sony vagy a Pepsi, illő köszönetet mondani nekik, amiért szétvertek néhány amerikai nagyvárost az esélyegyenlőség nevében.

Na, akkor jött az, hogy az egyik néger játékos gólt szerzett, térdre is hullott legott, a többi meg nézte egy darabig, amíg csókkal be nem borították. De a szent révület pillanataiban magára illett-kell hagyni a gólszerzőt, nyilván minden bedobásnál és fejelésnél a szemét déli tábornokok jutottak eszébe, és amikor tehetetlen fájdalmában térdre rogyott, halk átkokat szórt rájuk, már ha beszéli a saját anyanyelvét.

Azok a térdek. Ezekről akarok én írni. A térdekről.

Ezek a szegény elnyomott térdek, amelyek egy nemkülönben elnyomott emberi lényhez tartoznak, darabonként néhány százezer fontra lehetnek bebiztosítva. A gólszerző heti fizetése nagyjából nyolcvanszor annyi, mint egy kisebbségi kelet-londoni fehér melósnak a havi járandósága. Gólszerzőnknek van három luxusautója, modell barátnője egy tucat, sztárokkal hetyeg, a legjobb vendéglőkbe és bárokba jár, a világ legjobb edzőpályáin és stadionjaiban játszik. Bőre színétől függetlenül mindenki imádja a klubjában.

Igen, az élet roppant igazságtalan.

Az élet annyira igazságtalan, hogy a rohadt fehérek elnyomó társadalmának áldozataként nagyjából kétszáz, háromszáz, négyszáz fekete játékos csinált elsőrendű karriert az angol ligában. A francia, holland, belga, olasz bajnokságban további ezrek. Az esélyegyenlőtlenség nyugati társadalmában egy huszonöt éves játékos, aki ügyes persze, de mégsem Cristiano Ronaldo, olyan körülmények között él, amelyeket azért érdemes megtekintenünk. Igen, tessék csak megnézni, hogy kicsesztek a gonosz fehérek Benjamin Mendyvel, milyen ócska barlangban kénytelen gyakorolni a Manchester City sztárja:

Hogy fokozódó nyugtalanságomat statisztikákkal is élesztgessem, megnéztem a világ legjobban fizetett sportolóinak listáját. És abban azt találtam, hogy 2020-ban az első tízből hat fekete.

Meg kell a szívnek szakadni, de tényleg. Szegény feketék. Szegény futballisták, szegény rapperek, szegény politikusok, szegény elnyomottak. Pokol az élet a fehérek paradicsomában, nem vitás. Hulljon térdre minden a teremtésben, fű, fa, virág is!

Mindezek figyelembevételével talán nem elhamarkodott azt a kijelentést tennem, hogy mostantól a fehérorosz bajnokságot nézem. Igaz, ott állva marad a tufa fehér gólszerző, viszont nem is érti meg a nagy fájdalmakat, ezért bocsássunk meg neki szelíd fejcsóválással.

Szóval, a jövő héten a Nyoman Hrodna – FK Belsina Babrjuszk mérkőzésről írok majd kedves olvasóimnak.

Feltéve, ha még szabad FEHÉRorosznak lenni.