Olvasom Janisch Attilát a Magyar Narancsban, és néhány apróságot olyan szívesen tisztáznék vele.

Elsőként azt, hogy egy filmrendezőnek vajon miért kell politikai elemzéseket publikálnia? Értem én, hogy a liberális demokráciában éppen az a szép, hogy mindenki belebeszél mindenbe, amihez nem ért, hogy véletlenül sem azzal foglalkozik, amivel képességei, életkörülményei alapján foglalkozhatna, de Janisch Attila és a politika… Hát. Majdnem olyan katasztrofális a végeredmény, mintha én megírnám a Nosztalgikus elemek építkezése Federico Fellini korai filmjeiben című esszémet. Nem írom meg, mert hülye vagyok hozzá.

Pontosan olyan hülye, mint Janisch Attila a politikához.

Ha személyesen ismerném, a fülébe súgva bátorítanám Janischot, hogy inkább rendezzen valamilyen filmet, mint látom, az elmúlt tizenöt évben eléggé hiányos a biográfia, de nem csoda, a politizálás már csak olyan életforma, amely nehezen tűr riválist. Én csak tudom, ebből élek, Janisch viszont művész volna vagy mifene, így tényleg érthetetlen, miért nem áll a kamera mögé és osztja rendezői utasításait ahelyett, hogy serényen köznevetség tárgyává válik.

Fenti cikkének fő motívuma, hogy Orbán tulajdonképpen Ceausescu, és hogy a zseniális analógia alapján közel a bukás – nem túl elmés, de még nem is egyedi találmány. Nyilván amíg félrenéz az ember egy pillanatra, már meg is bukott Orbán, így megy ez a honban, ahol Janisch Attila barátai legutóbb kilencvenegyen szimpatizáltak egymással a Hősök terén. Nagylelkűen engedjük el a ziccert, és ne utaltassuk Janischot erdélyi testvéreinkhez, akik tudnának egyet s mást regélni a népét kiéheztető, börtönbe hurcoló és agyonverető Conducator és a magyar miniszterelnök közötti halványka különbségről. Mondom, hagyjuk ezt. Inkább vessük tekintetünket a Janisch cikkében éktelenkedő kifejezésre, amellyel a minapi családvédelmi intézkedések nyomán majdan megszületendő kisgyerekeket tuszkolja be a maga – a Király utcától a Pozsonyi útig terjedő – világképébe.

„Fideszbaba”.

Igen, ezt írja Janisch Attila. „Fideszbaba” minden gyerek, aki ezután születik, mondja a tizenöt éve szakmailag halott rendező, nagyot sóhajt, és ügyesen elnéz a klaviatúra felett, hátha eszébe még jut egy-két mocskos szemétség magyar honfitársairól.

Mert Janisch, ezt azért lássuk világosan: bizony, aljas és becstelen megjegyzés ez a „fideszbaba”. A magunk beteg világképe alapján a túloldalra tolni minden családot alapító magyar embert – elmebaj. A jelenlegi kormánypárttal azonosítani az élet legnagyobb adományát, a gyermekáldást – gané tempó.

Nem tudom, hogy az 1957-ben született Janischnak vannak-e gyerekei. Ha nincsenek, eleve nem világos, honnan meríti a bátorságot, hogy másokért felelősséget viselő, családos embereket minősítsen. Ha pedig van gyereke, vannak gyerekei, akkor vajon korszakolja őket otthon? Lányom te 1985-ben láttad meg a napvilágot, Kádár-baba vagy, te fiam meg 1997-ben, Horn-baba lettél. Az ember már kevés dolgon lepődik meg, de hogy Janischéknál a közélet irányította a libidót a döntő pillanatokban, nem pedig a vágy és a célszerűség, cseppet megfekszi az egészséges gyomrot.

Nem tudom, Janischéknál mi a módi, de a világ népességének rajta és liberális elvbarátain kívüli hányada rendszerint nem gondol politikára nemzés közben. Vagy ha igen, viszonylag ritkán. Én egyszer felidéztem Fidel Castro borzas alakját, de a vágyak elillantak. Szívből kívánom, hogy Janisch Attila szexuális életét valamely számára rokonszenves politikus színezze, fűszerezze, és majd következő cikkéből kiderül, kire sikerült asszociálnia. Előzetes tippem: Gyurcsány-baba, Szanyi-baba, és most figyeljük, ha kilyukad az izé, zokni: Hadházy-baba.

Ez egytől egyig nagyon indokolt és érthető asszociáció, jó egészséget hozzá!

Egyébként meg Janisch Attila, szégyelld magad. Mélységesen.