Apáti István, Bana Tibor, Bencsik János, Dúró Dóra, Farkas Gergely, Fülöp Erik, Sneider Tamás, Varga-Damm Andrea, Volner János… kilenc olyan képviselő, akik a Jobbik színeiben kerültek be a Parlamentbe és mára már mégsem tagjai a pártnak. Hogy miért? Többségük állítása szerint azért, mert ez a Jobbik már nem az a Jobbik. Valóban nem, egy ideje tudjuk: ez már a Ballik. Egy olyan párt, amelynek nemcsak országgyűlési képviselői, de teljes alapszervezetei és meghatározó arcai is hátat fordítottak az elmúlt hónapokban, években.

Legutóbb a korábbi szóvivő, Mirkóczki Ádám, aki persze már nem is a Jobbik, hanem egy helyi egyesület mezét felhúzva lett Eger polgármestere, de persze ettől még világos: a 2018 után szivárványszínekben összeboruló ellenzék közös támogatása jogán lehet most városvezető. (Az már megint csak egy másik kérdés, hogy ő még próbálja menteni a mundér becsületét azzal, hogy polgármesteri teendőire hivatkozva lép ki, de ez a duma több sebből is vérzik, főként abban a városban, amelynek hírhedt exjobbikos szülötte a megpuccsolt és kiutált korábbi pártelnök, Sneider „Roy” Tamás.)

A Jobbik sorsa ékes bizonyítéka annak, hogy az elvtelenségre nem vevő a magyar választó. Amikor annak idején Vona Gábor élesen balra húzta az egykor szebb jövőt remélő nemzeti párt kormányát, támogatók ezrei, tízezrei hagyták el a Jobbik táborát. Az új pártelnök, Jakab Péter még határozottabban balra húzó kormányrángatásai kiélezték ezt a feszültséget, és mára már nem azért menekülnek a párt szavazói, mert nem akarják pártelnöküket büszkén feszítve látni a szemkilövető Gyurcsány Ferenc mellett, hanem mert pontosan tudják: Gyurcsány nemcsak a képeken van ott, de magában a pártelnökségben, a pártelnök mögött, annak fejében is.

Ily módon Jakab Péter pártelnökké választása lényegében a Jobbik harakirijének utolsó vágását jelentette, amikor a megélhetési politika pusztító szamurájkardja már nemcsak a párt zsigeri lényegét vágta át, hanem utat nyitott a Jobbik lelkének, hogy kiszabadulhasson a Ballik testéből. Persze nincs ezzel nagy baj, a nemzeti gyökereken elindult párt ezt a lelket már amúgy is ezüstpénzekre cserélte, amikor beállt a bosszúszomjas oligarcha, Simicska Lajos vérebének a 2018-as választások előtt.

Csakhogy, amikor Vona Gábor volt még a párt elnöke, akkor a Jobbik időnként rá tudott hangolódni olyan témákra, elképzelésekre, amelyek a magyarság érdekeit képviselték. Jakab Péter azonban, bár nincs kettejük között olyan nagy korkülönbség, már egy újabb politikusgeneráció képviselője: azoké, akik szerint az értékek hátrahagyását marketingeszközökkel és pimaszsággal lehet pótolni.

A jobboldal legszéléről indult párt mostani elnöke felszólalásaiban már nem is a „magyarságot”, hanem az „embereket” meg a „népet” emlegeti. Fiatalabbak már nem nagyon emlékeznek rá, de egy magamfajta közel fél évszázados ember számára ismerős szólamok ezek: olyanoktól hallhattunk ilyeneket, akik az „emberek” érdekeiről szónokolva építették a kommunizmust, majd az első, amit semmibe vettek, az éppen a „nép” érdeke volt. (És attól, hogy annak idején ezt Magyar Népköztársaságnak hívták, pont annyira volt magyar, mint az ugyanilyen rendszerű orosz, lengyel, cseh-szlovák államberendezés… semennyire.)

Félreértés ne essék, egyetlen könnycseppet sem fogok hullatni a Jobbikért, ha majd Jakab Péter utolsóként lekapcsolja a villanyt a pártszékházban és a frakcióirodában. Mert ezt determinálta már az első olyan ideológiaváltás, amely a magyar érdekek helyett az ellenzéki érdekeket helyezte előtérbe. Ráadásul nem véletlenül soroltam fel kilenc nevet írásom legelején. A Jobbik, mit beszélek... Ballik nemcsak innen-onnan összeverődött politikusok és támogatóik nagy halmaza, hanem egy bejegyzett, sőt: parlamenti képviselettel rendelkező párt. Amelynek működési költségei vannak. Párttámogatásuk egy jelentős részét korábban azért kellett visszafizetniük a kincstárba, mert már 2018-ban annyira vágytak a hatalomba, hogy mindenféle mutyiba belementek a „g..iző” Simicskával, az Állami Számvevőszék viszont nem fogadta el a pénzzel telt aktatáskákat törvényes pártfinanszírozási eszközként. Most pedig a kormány – teljes joggal – azért kurtította meg a pártok támogatását, mert nekik is illik kivenniük a részüket a koronavírus-járvány elleni védekezés költségeiből.

Ugyanakkor éppen a Jobbik volt az az ellenzéki formáció, amelyik a választási eredménye okán szinte a legszélesebb kiskaput kapta a kormánytól arra, hogy a frakció az anyagilag gyengélkedő pártot kisegíthesse. Hiszen a képviselőcsoportok támogatásuk egy részét felajánlhatták pártjaiknak. A frakciótámogatás azonban függ a képviselőcsoport létszámától. Az ugye megvan, hogy a Jobbik 26 fős frakciója mára 17 főre apadt?! Vagyis a frakciótámogatásuk is nagyjából 30 százalékkal csökken. Ez pedig azt jelenti, hogy Jakab Péter pártelnök nemcsak tömegoszlató fegyverként működik a Jobbikban, de hosszabb távon személyzeti és pártpolitikájával meg is lopja a pártját.

És mit kapnak ezért cserébe?! Egy jó nagy Gyurcsányt!

Reméljük, megérte!