Az ablak felé fordítottam fejem, bámultam ki az októberi szürkeségbe, s ujjaimmal egyre gyorsuló ütemben doboltam az íróasztalon. Éreztem, amint megy fel bennem a pumpa.

– Ne idegeskedj! – szólt ekkor Keskeny Károly, s a vállamra tette a kezét.

A számítógép előtt ültem, a hónapos szobámban, s aznap már tizedszer voltam kénytelen törölni egy e-mailt, amit egy ukrán társkereső iroda küldött részemre, telt idomú, negyvenes nők arcképének kíséretében.

Amúgy meglehetősen furcsálltam a dolgot. Barátom – és kis társaságunk példaképe –, Keskeny Károly tudniillik nem nagyon szokott bárkit is kitüntetni azzal, hogy személyesen kereste volna fel otthonában, de ma nyilván felettébb unatkozott, mert déltájban arra ébredtem, hogy botjával vadul döngeti ajtómat.

Abbahagytam a dobolást, mire ő elengedte a vállam.

– Mi történt? Mesélj!

– Vannak ezek a kéretlen spamek – néztem fel. – Tudod, mit jelent ez a kifejezés?

Tagadóan rázta fejét. Mozdulatában volt némi undor is, mellyel a modern világ őrültségei iránt viseltetett.

– Afféle kéretlen üzenetek e-mailen – magyaráztam. – Vegyél ezt. Nyerjél itt-ott. És egyebek. Biztos láttál, vagy kaptál már ilyeneket.

Keskeny tekintete egy pillanatra megpihent a falon függő Hunyadi-portrén, mintha abból merített volna energiát a további borzalmak elviselésére.

– Tudom, miről beszélsz – bólogatott. – Bár én személy szerint nem kaptam még ilyet, lévén nem alacsonyodom le arra a szintre, hogy személyre szóló üzeneteimet elektronikus úton továbbítsam, mikor a postai szolgáltatás tudtommal még nincs teljes mértékben eltörölve. Bár ki tudja, mit hoz a holnap? Ezek mindenre képesek.

„Ezek.”

Ez a tömör kifejezés, meg a hozzátartozó mozdulat felért egy haladásellenes világnézeti eszmefuttatással.

Keskeny Károly ezt követően hosszú percekig nem szólt. Egy fotelbe rogyott, álmos arccal, tűnődve nézett maga elé, s arcán különös mosoly játszadozott. Öt perc után eluntam.

– Nos?

Keskeny most hirtelen felém fordult ültében.

– Azon töprengtem, milyen lenne, ha valaki irodalmi spamekkel bombázná a netet.

Kapnál, mondjuk kéretlenül Csokonai-verseket, meg egy olyan vírust, ami a gépeden levő tiltott, erotikus tartalmú képeket Vörösmarty-drámákká alakítja. Már látom is a szalagcímeket! – pattant fel barátom, s járkálni kezdett fel-alá a szobában.

– „A Pentagon ma reggeli jelentése szerint a Batsányi-2 vírus megtámadta a szervert.” „Egy ismert vállalkozó főbe lőtte magát, mert sürgősen be kellett volna fektetnie a pénzét, de a keresett oldalon a részvények árfolyamai helyett a Kisfaludy-Társaság díjnyertes pályaműveinek részletes ismertetése volt látható, kritikai lábjegyzetek kíséretében”. Vagy. ”Egy önmagát Sipulusznak tituláló hekker kétnaponta feltöri a tűzfalamat – nyilatkozta lapunknak egy ismert parlamenti képviselő -, és Kabos Ede drámáival tömi tele a winchesteremet, de a múltkor már népszínműveket is találtam az asztalra mentve. Még csinos kis mappát is gyártott hozzá a pimasz „Ez könnyen olvasható” felirattal.

Ekkor minden előzetes értesítés nélkül szemerkélni kezdett az eső, s a cseppek álmos lassúsággal dobolni kezdtek az ablaktáblán.

Mindketten odafordítottuk a fejünket.

A kopogás üteme furcsa ellentétben állt a korszak ritmusával, amelyben élünk.

– Egyvalami okoz csak fejtörést – ült vissza a fotelbe elgondolkozva Keskeny. – Mert jó, ezt a humanizmusban fogant, egyenlősdivel hülyített, egyéniségétől fosztott, fogyasztással kordában tartott, toleranciával életképtelenné tett korcs emberiséget nem érdekli az irodalom. De mondd, szerinted el tudják még egyáltalán olvasni?