Az egyik kulturális internetes újság heteken át reklámozta, hogy közzéteszi ötvenes kulturális listáját. Ötven ember, aki a legfontosabb a magyar kultúrában. Szerintük. Valószínűleg az elmúlt egy év legnagyobbjaira gondoltak, mert mintha tavaly is csináltak volna egy ilyen összeállítást. De ez már részletkérdés. Amikor olvastam, hogy egy-két úgymond kritikus vagy a tévézésből kiszorult riporter mellett a Simicskának sem kellő Veiszer Alinda is a lista összeállítói között van, egy dologban azonnal biztos lettem. Azt a trükköt fogják alkalmazni, hogy néhány valóban nagy művészt rátesznek, hogy így hitelesítsenek értékelhetetlen művészi teljesítményt nyújtó, igazi ellenzéki propagandistákat.

Természetesen nem nagy érdem, hogy amikor most véletlenül a kezembe került a lista és áttanulmányoztam, kiderült, igazam lett. Igaz, a végeredmény még abszurdabb, mint amit vártam.

Egyrészt dilettánsabb. Hosszan lehetne sorolni az értelmetlenül kimaradókat, ahogy persze azokat is, akikről be kell valljam, fogalmam sincs, hogy kicsodák, mégis ott büszkélkednek. Például színészek – olyan színészek, akiket életemben nem láttam, de nem is hallottam róluk. De rendben, a hibát magamban keresem, biztos keveset járok színházba. Azzal sem akarok foglalkozni, hogy a direkt politizálgató, kvázi ellenzéki attitűdű színházi előadásokat népszerűsítő kritikus szerepelhet egy ilyen listán (ráadásul írónak is nevezik – még egyszer: írónak…). Ez persze logikus, hiszen egyik, bizonyos értelemben beosztottja is a lista összeállítója között van. Ráadásul a kritikus (elnézést: író) az áprilisi választás után fondorlatosan bugrisozta a kormánypárti szavazókat. Arról elmélkedett (elnézést: mivel író, tehát arról alkotott egy művet a Facebookon), hogy nem szabad haragudni a tanulatlan, tudatlan szavazókra, nem ért el hozzájuk a tudás. Feltehetően nem ért el hozzájuk az indexes műveltség és a Kálmán Olga-i pártatlanság. Aki ezen sopánkodik, mármint a választói tudatlanságon, érthető, hogy könnyen szerez magának egy helyet a dicsőséglistán.

Azon a dicsőséglistán, ahol – figyelem! – Bödőcs Tibor és Hernádi Judit is szerepel.

Ha ezer meggyőződéses balliberális és kultúrarajongó embernek, fiataloknak és időseknek, nőknek és férfiaknak vegyesen, arra a kérdésre kellene őszintén válaszolniuk, hogy szerintük Bödőcs Tibor humoristának és Hernádi Judit volt Heti Hetes-sztárnak (végzettségét tekintve színésznőnek) helye van-e a magyar kultúra elmúlt évi ötvenes listáján, egészen biztos vagyok benne, hogy ezer emberből senki sem válaszolna igennel. Bödőcs Tibor a kampányban egy irgalmatlanul rosszul megcsinált, szánalmasan alacsony színvonalú paródiával próbált harcolni a taktikai szavazásért, a legesélyesebb jelöltért, a viszlátkétharmadért, az oktatásegészségügyért s a többiért. Hernádi Judit hosszú-hosszú évek óta elsősorban bulvárvígjátékokban fő- vagy mellékszereplő (illetve kiegészítem: az egykori Május 1. mozi épületében játszott egy Alföldi Róbert-előadásban, Fassbinder csodálatos filmjét aktualizálták, milyen meglepő, a migránsválságra). Azonban Hernádi Judit speciális jó cselekedete is megvolt. Az iszonyatos ellenzéki vereség után aktivizálta magát. Egy eléggé sajátos videóüzenetet küldött a tüntetőknek, akik éppen új választást követeltek, mert haragudtak az emberekre, hiszen szerintük rosszul szavaztak. És az oktatási és/vagy kultuszminiszternek készülő Veiszer Alinda és társai elégedettek lehetnek Hernádi Judittal: a minap az egyik ellenzéki propagandaújságban – ha jól értem gondolatmenetét – arról értekezett, hogy Magyarországon nincs demokrácia.

Bödőcs Tibor és Hernádi Judit a kulturális dicsőséglistán. Mondogassuk magunknak: Bödőcs Tibor és Hernádi Judit a magyar kultúra ötven legnagyobbja között, akárcsak az elmúlt évi „teljesítményük” alapján. Bödőcs Tibor és Hernádi Judit az ötven legnagyobb élő magyar művész között.

Kitalálják, megbeszélik, leírják, kihirdetik.

Az elszántságuk határtalan. Semmi sem számít, csak a politikai cél. Zsenikhez, egy egész életet világszínvonalon végig alkotó, végig dolgozó művészekhez felemelnek egy politikai parodistát és egy politikai komikát. És nem véletlenül. Hiszen a harcban őket biztosan tudják használni. A pártalapításról ábrándozó kirúgott tévés riporternő fejében például nyilvánvalóan ott a lista: kiket lehet adandó alkalommal csatasorba állítani. Persze, szíve szerint mind az ötven helyre éjjel-nappal bevethető propagandistát tenne, de hát Bödőcs Tibor helyét a panteonban úgy lehet megpróbálni hitelesíteni, ha jó néhány valóban nagy művész közé teszik be.

Mondhatnánk: minek foglalkozni ezzel, kit érdekel, bohóckodjanak nyugodtan, osztogassák a legjobb oknyomozó riporter díjat maguknak – akár éppen egy olyan cikkért, ami a bíróság ítélete szerint egy merő hazugság. Vagy egy kínosan fogalmazó ellenzéki színikritikust nevezzenek ki művésznek. Csinálják, mondhatnánk. Ettől még nem fog visszafelé folyni a Duna, ettől még nem fogja kiadni a kritikus (elnézést: író) kritikáit (elnézést: műveit) a Gallimard.

De azért ez nem ilyen egyszerű.

Érdemes elgondolkodni ezen a (rossz értelemben vett) elszántságon. Mert ez tényleg nagyon elgondolkodtató.