Húzzuk ki a család szót az értelmezõ kéziszótárból?
2018.05.26. 20:00
Látjuk, hogy számtalan érv és ellenérv sorakozik fel az anyaság és a gyermekvállalás pro és kontra listáján. Ami a május eleji anyák napi anyaforradalmat is elindította, az az, hogy sokan egyedül érzik magukat az édesanyák közül és persze sok civil szervezet ebből jól meg is kreálta a politikai cirkuszt, beöltöztetve és felhasználva a témát az emberi méltóság köntösébe öltöztetve. Azonban tévedésben vannak azok, akik azt gondolják, hogy a probléma ennyire egyszerű lenne. Tévedésben vannak azok is, akik azt gondolják, hogy az állam, a mindenkori kormány vagy az oktatási rendszer önmagában képes megoldani a magánélet ilyen szegmensét érintő „problémákat”. Feladata egyáltalán az államnak beavatkozni a magánéletbe? 10-ből 9 ember valószínű nemmel válaszolna erre a kérdésre.
Közelítsünk abból az irányból, hogy a nők, az édesanyák, a feleségek elmagányosodásának, kiszolgáltatottság érzésének és „problémáinak” mi lehet a fő oka? Vagy a férfiakénak, a férjekének, a családapáéknak. A „hiba” okát ne a politikában keressük. Az pedig más kérdés, hogy a liberális “módi” ki akarja húzni a család szót az értelmező kéziszótárból.
J. M. Twenge és W. Keith Campbell A nárcizmusjárvány című könyve szerint a mai fiatalok magasabbra értékelik és jobban szeretik önmagukat, mint a korábbi generációk tagjai. A Michigan Egyetem kutatása pedig tovább árnyalja a képet, azzal, hogy a Journal of Personality című személyiségpszichológiai szaklapban megjelent tanulmányuk szerint a fiatalokban minden egyéb vágyat felülmúl a pozitív visszajelzés iránti igény.
A világ tehát megváltozott. A férfiak és a nők elismerésre, dicséretre és szeretetre vágynak, de ezt nem kapják meg, hiába is keresik szüntelenül. A munka és a magánélet közötti feszültségeket pedig nem tudja kizárólag az állam vagy a kormány megoldani. Sok esetben az emberek a munkájukban próbálnak kiteljesedni és pozitív visszajelzéseket akarnak kapni, hogy azt érezzék: értékesek, egyediek és fontosak. Hogy számítanak. Mára a világ afelé tolódott – részben a nagy globalizáció és feminizmus hatására is –, hogy már nem a biztos családi háttér van az első helyen. A család azonban az első számú szocializációs terep, amely sok veszélytől képes megóvni a gyermekeket és sokat tud adni nőnek és férfinak egyaránt. Ha ez a terep hiányzik és már a kezdeteknél felváltják a nevelést olyan helyettesítő eszközök mint például a közösségi média és még sorolhatnánk, akkor talán nem nehéz kitalálni, miért ilyen nehéz ma a férfiak és a nők helyzete? Miért nem találnak megfelelő társat a fiatalok és miért választják sokan a társas magányt? Miért nem kommunikálnak arról, mire vágynak és miért nem képesek kifejezni magukat megfelelően? Miért nem akarnak felelősséget vállalni a döntéseikért és miben keresendőek a válások okai? A válasz: mert előbb utóbb szembe jön velük a két lábon járó valóság. És ekkor jönnek a csalódások és a kiábrándulás. Meg az unottság és a vágy. Vágy a „régi” szabadságra vagy szabadosságra, amely gyilkos kórként a liberalizmus okán mindenhol jelen van. És igen, mi a fő célja a liberálisoknak? Lerombolni az értékeket, a családokat és megszüntetni a nemzeteket.
A téma jelenlegi, mélyebb boncolgatása nélkül egy dologra még felhívnám a figyelmet. Robert Sarah bíboros, guineai főpap március 12-én beszédet tartott a Torontói Egyetemen. Beszédének fő üzenete a csend értéke. A csend mondjuk ki, felbecsülhetetlen érték a zaj diktatúrájával szemben. Talán ezért is látni azt, hogy a nyugati világ szépen lassan elveszik: hiányzik a csend. A zajmentesség pedig nem a csend hiányát jelenti, sokkal inkább a csend megélését.
Megteremthető-e tehát az egyensúly? Vissza lehet még táncolni a szakadék széléről? Lehet tenni azért, hogy változzon valami? Tud-e segíteni az állam ezeken a problémákon? A válasz igen. De ezen, közösen kell dolgozni és nem csak várni az égből pottyant megoldást. Az eredményekhez pedig idő kell. Sok idő. Idő, amely érték. Kérdés: hagyjuk, hogy az állam egyedül akarjon segíteni vagy vele együtt, közösen, mi is akarunk segíteni magunkon és egymáson?