Nézi az ember a hétvégi jeleneteket, Mi Hazánkos és „antifasiszta” tüntetők masíroznak a városban, az egyiknek a zászlaján Horthy Miklós, a másik csapatnál bömböl a Ciao Bella, szóval, csak a szokásos, néhány száz emberről szólnak a hírek, a többi, a maradék néhány millió pedig döntse el, kit tart szimpatikusnak, melyik emlékezetpolitikai nézetre esküszik.

Én a magam részéről soha nem titkoltam, hogy nagyra tartom Horthy Miklós emlékét. Bátor katona, becsületes ember, jóakaratú politikus volt, bűnei leginkább a kor bűnei, csak az ő személyes felelősségéről hetven éve beszélünk, másokéról nem. Ebben a cikkben azonban nem nyitom meg a Horthy-vitát, pusztán jelezni szerettem volna, hogy 1920 és 1944 között ő számomra jobban megtestesíti a magyarság egységét, mint kortársai, Kun Béla, Jászi Oszkár vagy Károlyi Mihály. Ezért elnézést kérek. Gondolom, nem kér elnézést Balavány György, akiből Horthy Miklós említésére kitört az állat, de ez legyen az ő baja, amióta letérdelt Bolgár György és Gyurcsány Ferenc elé, ez már csak logikus fejlemény.

Hogy mégsem lelkesedéssel, hanem egykedvűen néztem a jeleneteket, annak oka az, hogy a vasárnap utcára vonulók nem a jelent és a jövőt, hanem a múltat akarták megnyerni. Mindkét oldalon, igen. A Horthy-korszak hetvenöt éve lezárult, de tegnap úgy tűnt, még mindig tart a szívekben.

Amikor Toroczkai László arról beszél, hogy hatályon kívül fogják helyezni Trianont, a létező legsúlyosabb bűnt követi el hallgatósága ellen. Azok az emberek ugyanis, akik beszéde alatt lengetik a zászlót, megerősítve látják legbelsőbb reményüket, hogy igen, csak akarat kérdése, és visszatérhetnek az elszakított területek. Ebből pedig az következik, hogy Toroczkai, aki szerint Trianon (valójában a párizsi békeszerződés) hatályon kívül helyezhető, a szemükben bátor harcos, derék magyar, azok viszont, akik szerint ez nem lehetséges, hazaárulók, gyáva, sunyi alakok. Nos, a vitát az döntené el, ha Toroczkai pártelnök mellékelt volna egy használati utasítást, és konkrétan is elmondja, hogyan helyezhető hatályon kívül a múltban megesett országvesztés. Csakhogy ilyet nem tud, mert nincs is. Azt nem mondhatja, hogy háborúval vegyük vissza, azt sem, hogy az utódállamok kormányai partnerek lennének ebben, és az is nyilvánvaló, hogy a nagyhatalmak semmiféle határátrendeződést nem engednek, sem erőszakos, sem demokratikus alapon. Amit Toroczkai mond, nem becsületes, kemény kiállás, hanem ostoba demagógia. Saját pecsenyéjét sütögeti, amikor vesszen Trianont vezényel híveinek, és halálos mérget csepegtet a magyar szívekbe, amikor elhiteti, hogy a skandálás már valódi kiállás, a tények és lehetőségek komoly, felelősségteljes számbavétele pedig nem.

Magyar honfitársait felnőttnek néző, nem az állandósult fájdalomra apelláló, őszinte ember csak azt mondhatja, hogy valamilyen más utat kell keresni. Trianonért jelen időben kell küzdeni, és nem hangzatos ígéretekkel, hanem cselekvéssel. Valahogy úgy, ahogyan a jelenlegi kormány teszi: állampolgársági törvénnyel, a határok átjárhatóságának kiaknázásával, gazdasági csomaggal, és így tovább. Száz évvel az országvesztés után valami megmozdult. Volna még teendő? Persze. Csak hagyjuk már dolgozni, működni őket – tíz év alatt többet tettek az összmagyarságért, mint az éjjel-nappal turbómagyarok száz év alatt.

A másik társaság, az antifasiszták és ellenállók még ennyi szót sem érdemelnek. Tudatlan, ostoba, beszűkült emberek, akik nemhogy a magyar múltat, de még azt az országot sem ismerik, amelyben születtek és élnek. Negyven év kommunista tempó után megmosolyogtató is lehetne az antifasizmus, ha időközben nem nőtt volna fel egy nemzedék, amelynek már nincsenek emlékei a létező szocializmusról, a pöffeszkedő rendőrökről, a bunkó párttitkárokról, a politikai, gazdasági, kulturális életre ráterpeszkedő tahó kommunistákról. Szegénykéim, ők azt hiszik, az Orbán-rendszer az ellenség. Az a diktatúra, az a szörnyűségek tárháza – sikoltja a húszkilós forradalmár és magasba emeli Che Guevara képét. Mindehhez joga van, de aligha érdemes arra, hogy Horthy Miklóst akár csak a szájára vegye. Férfinek, magyarnak, embernek lenni – először tessék teljesíteni az élet által ránk rótt feladatot, aztán majd tarthatsz történelemórát, édes fiam.

Egyébként jól telt a vasárnap. Horthy Miklós pedig azt üzeni a túlvilágról, hogy köszöni szépen, egyik csapatból sem kér. Bár bele nem lövetne egyikbe sem, sem fájó szívvel, sem passzióból, de hogy máshol keresné és találná meg a politikai ízlését, abban biztos vagyok.