Képzeljük el azt a helyzetet, hogy egy izgalmas mérkőzést játszik mondjuk az olasz/német/francia/horvát/bármelyik labdarúgó-válogatott, de sajnos a balszerencse, egy pillanatnyi kihagyás miatt elveszíti a mérkőzést. Majd a meccset követően az olasz/német/francia/horvát/bármelyik ország lakóinak bizonyos rétege elkezd nyilvánosan örülni annak, hogy kikapott a csapat. Ekkor nagy valószínűséggel Olasz-/Német-/Francia-/Horvát-/bármelyik országban ezeket a személyeket a többségi társadalom tagjai felkeresnék, és hosszan elbeszélgetnének velük. Van olyan ország, ahol nem állna meg itt a történet.

Ugyanis ilyen nincsen! Nem létezik a Földön még egy olyan nép, amelynek tagjai örülnek a nemzet sikertelenségének. Sőt nemcsak örülnek, hanem szurkolnak is érte.

A kedden történtek az ország lelke szempontjából rendkívül fontosak voltak. Másfél évnyi bezártság után felszabadult az ország, (majdnem) mindenki piros-fehér-zöldbe öltözött kívül és belül. Volt szerencsém 30 ezer magyar társaságában elsétálni a Puskás Arénába, majd 67 ezer honfitársammal együtt szurkolni a magyar csapatnak. Nehéz az érzéseimet leírni, mert a felemelő, megható, lélekemelő jelzők nem írják le pontosan az átélteket. Jó volt büszke magyarnak lenni.

A magyar válogatott küzdött, harcolt, és mindent megtett a győzelemért. A végeredmény nem tükrözi a játék képét, de ilyen a foci. A vereség ellenére a stadionban és utána is mindenki boldog volt, mert olyan közös élményben volt részünk, mint még soha. Magyarországon Európa-bajnoki mérkőzésen a magyar csapatnak szurkolni valóra vált álom. Pont. Ennyi.

Gondolhatnánk mi, normális emberek, azonban nincs pont, és nincs ennyi.

A mérkőzés után az adrenalin sokáig nem engedett elaludni, ezért a telefonomat bújtam, és a rengeteg boldog, büszke, meghatódott ember posztja mellett találtam szép számmal mocskolódó, gusztustalan és egészen undorító megnyilvánulásokat is.

Vágó István, Gréczy Zsolt, Lakatos Márk és Mihalik Enikő csak néhány név azok közül, akik felszabadultan örültek a portugál győzelemnek. Egy politikusnak vagy közszereplőnek felelősséggel kellene kommunikálnia. Teljesen érthetetlen számomra, miképp lehet trendi a politikai életben vagy a jelen világban az, ha valaki nyíltan magyarellenes – magyarként.

A gyomorforgató aknamunkát mindig biztosan hozó függetlenobjektív „sajtó” is elvégezte a feladatát. Cikkeikkel adták a kommentelők alá a lovat, akik aztán úgy fröcsögtek, hogy billentyűzetek százai áztak el. Sok kedvencem volt, de talán azok a hozzászólások tetszettek a legjobban, hogy a Fudan-tüncikére nem mentek ki annyian, mint a vonuló szurkolók, és ez mennyire felháborító. Az a helyzet, kedves liberális polgártársam, hogy a magyarságért kiállni menő, és nem egy utolsó, hazug propagandatermék, mint amikért ti szoktatok vergődni.

Egyszerre vagyok elkeseredve és felháborodva. Szomorú vagyok, hogy Magyarországon ez megtörténhet, és dühös, hogy ilyen emberek élnek ebben az országban.

Írhatnám azt, hogy szükség lenne egyfajta nemzeti minimumra, de hogyan vitázhatnék olyanokkal, akik nem értik és nem érzik magukénak magát a nemzetet sem.