„Jótett helyébe jót várj!” Így hangzik az ismert közmondás.

Én mint csalódott reakciós, mint az élet ismerője, mindezt keserű legyintéssel korrigálom.

„Jótett helyébe jót ne várj!”

A haladó sajtótól legalábbis semmiképp. El is mondom mindjárt, hogy miért.

Ha a Telexben lenne némi becsület és sportszerűség, már rég adott volna nekem valami jelvényt, hogy „vezérkioktató” vagy „kiemelt troll”, mivel frappáns, szellemes és gondolatilag igényes hozzászólásaim rendre lájkhegyeket és hozzászólás-lavinákat gerjesztenek.

Megjelenek az oldalukon, hozom a szellemességemet, hozom a friss ötleteimet, s olyan vagyok ott nekik, mint amikor az áporodott, dohos levegőjű lakásra valaki kívülről rárúgja az ajtót. Egy szempillantás alatt varázslatos üdeség csillámozza fel az unalomtól és a politikai korrektségtől beszürkült felületet.

Olyan vagyok ott nekik, mint valami rügyfakadás!

De ezekben a haladó szelleműekben nincs semmi sportszerűség. Hírből sem ismerik a másság támogatását.

Lehoztak például egy írást George Floyd haláláról. (Az ellenzéki sajtó csak nem tud leakadni erről a témáról. Rugóznak rajta, mint egyszeri ember a harminc évvel ezelőtti lottóhármason.)

„Előkerült egy idáig ismeretlen videó a George Floyd halála előtti bolti jelenetről, ami miatt ráhívták a rendőrséget a fekete férfira. A Floyd nyakán közel 9 percig térdeplő rendőr, Derek Chauvin tárgyalása ezen a héten kezdődött, csütörtökön az a 19 éves eladó tett a bíróságon tanúvallomást, aki hamisnak nézte Floyd húszdollárosát. A pénztáros fiúnak lelkiismeret-furdalása van, mert úgy érzi, akaratán kívül ő is hozzájárult a tragédiához.”

(Erről a kilenc percről úgy beszélnek, úgy ismételgetik, mint valami nyugdíjasoknak szánt tévéműsorban egy étel elkészítését. „Öt percig abáljuk, majd miután megváltozott a színe, rálocsolunk egy kis vörösbort.”)

Mivel láttam, hogy az olvasóik fejet hajtanak, és térdelnek ez előtt az ostobaság előtt, mint haladó futballista egy gyújtogatásért és nemi erőszakért elítélt fekete kamionsofőr előtt, odanyújtottam nekik, mi lényem leglényege.

A szellemességet és a kedves üdeséget. Ezt kommenteltem:

„Még mindig felriadok éjjel, mert eszembe jut egy több ezer kilométerre innen véletlen meghalt kegyetlen visszaeső bűnöző halála, aki miatt tízezrek életét tették pokollá, és tucatnyi ember halt meg. Ideje volt, hogy egy ezzel kapcsolatos gyönyörű műalkotás is helyet kapjon az autentikus magyar bérházak tövében. Több index, több telex, még, még, soha nem elég!”

Az olvasók imádták, rommá lájkolták, de a Telex bezzeg annyit nem mondott, hogy köszönöm.

Ekkor még mindig nem tűnt el belőlem a segíteni akarás. Még mindig maradt bennem némi vágy, hogy gyertyát gyújtsak, s telve szeretettel vigyem hozzájuk a világosságot. Még nem csalódtam eléggé. „A Black Lives Matter-szobor alkotója: Azt hittem, egy napig sem fogja kihúzni” című cikkükhöz, melyben az a mondat szerepel, hogy „A politika félreértette, de a legyilkolt szobrot már meg is vette egy galéria – mondja a szobrász Szalay Péter, aki szerint az alkotás nem akart propaganda lenni”, a következőt szóltam hozzá:

„Nem akart propaganda lenni! A hungarocell Lenin-fej sem akart propaganda lenni április 4-én az iskola aulájában...”

A lájkhegyek ismét beindultak, s még olyan is lelkes „tetszik” gombot nyomott rá, akivel évek óta nem vagyok beszélő viszonyban.

Önök szerint megköszönték? Önök szerint küldtek egy kedves e-mailt, melyben elismerésüket fejezik ki, hogy tévedéseikre felhívom a figyelmet, és nem engedem a sötétségben tapogatózni a magyar olvasókat?

Szerintem már kitalálták a választ.

Tojtak a fejemre!

Most legutóbb ezen ürügy kapcsán rugóznak a témán: „Bocsánatot kért Cher, amiért felvetette, hogy ő meg tudta volna menteni George Floydot. Tudom, hogy ez ŐRÜLTSÉGNEK hangzik, de csak arra tudtam gondolni, hogy ha ott lehettem volna, segíthettem volna.”

De én már nem szólok hozzá. Nem segítek sem rajtuk, sem az olvasóikon. Nem hozom sziporkáimat a szürkeségükbe, nem nyitom ki az ablakot, és nem engedem ki a bűzt. Nem mentem meg olvasóikat a hazugság sarában való dagonyázástól. Nem teszem, mert tudom, hogy nem köszönnék meg, és nem lennének hálásak.

Pedig a hálátlanság az egyik legcsúfabb emberi tulajdonság, mit mélyen megvetek.

Szomorú időket élünk, barátaim, szomorú időket, bizony!