Hogy került a spájzkulcs az oroszokhoz?
2017.05.10. 18:58
Rettegett és lenézett oroszok
Az erőviszonyok az elmúlt két évtized alatt nagyot változtak, és az oroszokkal legalább kétszer megfordult a világ. A Szovjetunió katonái 1989-ben még hazánkban állomásoztak, és 24 óra alatt képesek lettek volna teljesen irányításuk alá vonni az egész országot. Magyarország eminens érdeke és a magyarok vágya is az volt, hogy minél előbb tűnjenek el innen. Az ezt követő 15 évben az oroszok elvesztették valódi világpolitikai befolyásukat, még a lengyelek sem gondoltak arra, hogy komolyan félniük kellene tőlük. Örömmel üzleteltek velük, az oroszoktól való félelemre nem lehetett erős politikát építeni. Csupán hatalmas atomarzenáljuk miatt tekintették őket tényezőnek, és inkább attól rettegtek, hogy ez ne kerüljön illetéktelen kezekbe. Az oroszok nem voltak abban a helyzetben, hogy komoly háborút vívjanak a Nyugat ellen, valamint geopolitikai tekintetben is folyamatosan visszaszorulóban voltak. A feltámadást Putyinnak (és az olaj hosszú időn keresztül tartó meseszerűen magas árának) köszönhetik. Õ volt az, aki kemény eszközökkel ugyan, de képes volt megerősíteni a központi hatalmat, oroszos rendet vágni, továbbá a nyersanyagbevételeket kontroll alá helyezni. Ettől lett az oroszoknak újra pénze és önbecsülése, de ahhoz, hogy tényezővé váljanak, Európa hibáira is szükség volt.
A nyugati világnak jobban tetszettek a gyenge oroszok, ezért az erősödést nem akarták könnyen elfogadni. Már csak azért sem, mert az orosz GDP még ebben az időben is elenyésző volt az EU össz GDP-jéhez mérten. Nem érte el a német felét, és éppen csak meghaladta a spanyolt. Az oroszok először a grúz háborúval, majd a narancsos forradalommal jelezték, hogy újra itt vannak és képesek megvédeni érdekeiket. Az orosz medve felébredt a Szovjetunió összeomlása utáni téli álmából. A nyugati világ biztonságpolitikai szakemberei számára a narancsos forradalom nyilvánvalóvá tette, hogy a régi Sztálini doktrína él Ukrajnával kapcsolatban és az oroszok ebben a kérdésben nem engednek. Ennek fényében sokan tartották érthetetlen és meggondolatlan lépésnek az EU tervét, hogy Ukrajnát kivonják az orosz érdekszférából. A próbálkozás eredménye az EU-ra nézve megalázó és kijózanító lett.
Az EU hitelvesztése
Az EU vezetői és kritikátlan támogatói úgy tekintenek az unióra, mint egy nagyszerű, a világ legnagyobb gazdasági erőforrásival rendelkező összefogásra, amely megkerülhetetlen, hatalmas potenciállal rendelkezik és súlyából fakadóan bármit el tud érni. Ezt a nézetet az ukrán konfliktusig talán nehezebb volt cáfolni, de azóta nem több, mint az EU vezetőinek marketing szövege. Ukrajna példájából a világ vezetői és a józan közép-kelet-európai politikusok két fontos következtetést vonhattak le. Az egyik, hogy az EU geopolitikai súlya sokkal gyengébb, mint gazdasági erejéből következne, tulajdonképpen a nullához közelít. A másik, hogy az oroszok geopolitikai súlya regionálisan sokkal nagyobb, mint amit korábban feltételezhettünk róluk. Az oroszok gazdaságilag gyengébbek, ellenben elszántak, hogy akár katonai erővel is megvédjék érdekeiket. Ez az elszántság, és a mögötte lévő haderő tekintélyt kölcsönöz nekik gazdasági súlyuktól függetlenül. Ennek az ellenkezője igaz az EU-ra, amely hiába rendelkezik sokszoros erőforrással, túlzottan óvatos, mondhatni gyáva, és sem elszántság, sem pedig haderő nem áll rendelkezésére.
Ennek nyilvánvalóvá válása utána az EU keleti tagállamai nagyon komoly dilemmával kerültek szembe. Rájöttek, hogy a németek vezette EU ugyan elég vakmerő, hogy felhergelje az oroszokat, viszont gyáva hozzá, hogy konfliktus esetén megvédje azokat, akik valóban veszélybe kerülnek. Ezért a felelős politikai vezetőknek önállóan kell országuk biztonságáról gondoskodni. A helyzetet tovább árnyalja, hogy a németek szavakban ugyan keménykednek az oroszokkal, mégis vígan üzletelnek velük és saját – az EU keleti részét elkerülő – orosz gázvezetéket építenek maguknak.
Akiknek a helyzet ilyen értelmezését illetően esetleg maradtak kétségei az ukrán válság után, azokat végképp meg kellett, hogy győzze a menekültválság. Ez fényesen bizonyította, hogy az EU képtelen megvédeni határait és krízishelyzetben nem tud nagyhatalomhoz méltóan cselekedni. A menekültválságból egy még távolabbi következtetés is adódott a realistán gondolkodó politikusoknak. Láthatóvá vált, hogy hosszabb távon, évtizedes időintervallumban az EU nyugati országai a muszlim bevándorlás következtében egy destabilizálódási folyamaton mennek keresztül, ami politikai válságokkal és gazdasági problémákkal jár majd együtt. Ennek következtében a jelenleg is létező hatalmi-politikai gyengeségek tovább fokozódnak, a keleti országok megvédésére való képesség és hajlandóság pedig tovább csökken. A keleti tagállamok helyzete ettől meglehetősen kényessé vált. Ugyan az EU-hoz tartozónak érzik magukat, lakosságuk EU-párti, de valamilyen mértékben annak jelenlegi politikájával szembe kell menniük, ha középtávú biztonságukat és érdekeiket garantálni akarják.
Különböző stratégiák
A keleti országok az ukrán válságot követően rövid időn belül megkezdték az alkalmazkodást az új geopolitikai helyzethez. A lengyeleknél az addig lényeges, de nem választást eldöntő orosz kérdés első helyre ugrott és Tusk pártja, amely gazdaságilag jól teljesített, elvesztette a választást az oroszokkal szemben sokkal radikálisabb Kaczynski pártjával szemben. A lengyelek három fő irányt határoztak meg maguknak. Erősebb oroszellenes retorika, akár a gazdasági károk árán is. Erőteljesebb NATO- és USA-elkötelezettség, valamint az EU reformjának sürgetése.
A másik markáns politikát vállaló ország, Magyarország lényegében hasonló stratégiát követett, egyetlen nem elhanyagolható különbséggel. Elkezdte sürgetni az EU reformját, a közvélemény előtt nem olyan látványosan, de egyre erőteljesebben kötelezte el magát a NATO-feladatok mellett, ami nem párosult erős, nyilvános amerikai kapcsolatokkal. Az oroszokkal azonban egészen más stratégiát követett. Mivel az egész ukrán ügy szerencsétlenül egybeesett a magyar gázszerződés megújításáról szóló tárgyalásokkal, a magyarok kényszerhelyzetben voltak. Orbán tehát az oroszokkal való kiegyensúlyozott, érdekekre épülő viszony kialakítása mellett döntött. Ahogy egy interjúban fogalmazott, „Oroszország nélkül lehetetlen helyesen intézni a magyarok jövőjét, ezért kiegyensúlyozott viszonyra kell törekednünk az oroszokkal”. Az oroszokkal csak érdekekre és a valóságra alapozott politikát lehet folytatni, mert „ha valaki elveken alapuló politikát kívánna folytatni az oroszokkal, az nem működne.” – mondta és hozzátette, az európai és az orosz elveket “lehetetlen összhangba hozni”. Világos beszéd és értékítélet az oroszokról, amit érdemes észrevenni. Hogy biztosan értsük, az egész mögött a németek által vezetett EU hitelvesztése van, még kiegészítette azzal, hogy “Nem akarunk függő viszonyt a németektől”. A keleti országok nem függhetnek a mai EU erejétől, mert az bizonyította, hogy képtelen megvédeni érdekeit.
Az EU reformja
Talán sokaknak nem kapcsolódik össze az EU reformja és az oroszokhoz fűződő viszony, pedig sok tekintetben elválaszthatatlanok egymástól. A lengyelek és magyarok vezetésével olyan EU-t szeretnének, amely távolabb kerül az elvi politizálástól és közelebb a valóságra alapuló politikához. Erre pedig azért van szükség, hogy képes legyen tagjainak érdekeit megvédeni, képes legyen geopolitikai súlyra szert tenni. A reformnak alapvetően két iránya van. Az egyik a magyar álláspont, ami kevesebb központi adminisztrációval, nagyobb önrendelkezéssel jár az országok számára, de biztonságpolitikai és katonai kérdésekben nagyobb együttműködést ajánl. Nem véletlen, hogy Orbán Viktor támogatta leginkább a közös haderő ügyét. Ez olyan garancia lehetne a veszélyeztetett keleti tartományoknak, ami elegendő garanciát adhatna oroszok és migráció típusú kihívások kezelésére, továbbá jelentősen növelné az EU geopolitikai mozgásterét. A keleti tagállamok reformjavaslatait úgy beállítani, mint az EU szétverésére, antidemokratikus átalakítására való törekvés nem más, mint politikai propaganda. Ez véleményem szerint nagyon sokat árt, mert azt üzeni a keleti tagállamoknak, hogy nem vesszük komolyan félelmeiteket és nem akarunk segíteni.
Ez megnyilvánul abban is, hogy az EU baloldali blokkja a kétsebességes Európával fenyegeti a keleti országokat. Észre kell venni, hogy ez valóban fenyegetés, ráadásul olyan, amit be is lehet váltani. Ez azt jelenti a geopolitika nyelvén, hogy formálisan is magatokra hagyunk benneteket. Mi létrehozunk egy magot, ami az EU GDP-jének 90%-át birtokolja majd, ráadásul messze nyugaton vagyunk, távol azoktól a veszélyektől, amiktől Ti rettegtek, Ti pedig kezdjetek magatokkal, amit akartok!
Ez nem csak fenyegetés, hanem annak beismerése is, hogy a keletiek aggodalmai megalapozottak. Az EU bármikor magára hagyná őket gondjaikkal és fenyegetettségükkel. A kétsebességes Európa gondolata önmagában igazolja a magyar és lengyel stratégiát. Nincs rá garancia, hogy a keleti országok képesek lesznek az EU reformját a realitás irányába vinni, sőt ennek ellenkezője a valószínűbb. Ezért a magyar és lengyel politika jogosan készít vészforgatókönyveket, amiért alaptalanul kritizálják őket nyugatról.
Az orosz mumus építés
Magyarország orosz politikájának kritizálása egy nagy nyugati kommunikációs akció apró része. Ebben az akcióban megpróbálják az orosz veszélyt belpolitikai okokból felnagyítani, és az oroszoktól való félelemből egy jól használható kommunikációs eszközt építeni. (Ez politikai kommunikáció természetében egyáltalán nem különbözik a migrációtól való félelemre építéstől.) Ennek legfontosabb eleme, hogy az oroszok megpróbálják a nyugati politikát, és főleg a választásokat befolyásolni, az EU-t gyengíteni. A mumus építés olyan jól sikerült, hogy ma már nem folyhat le nyugati választás orosz riogatás nélkül. Az oroszoktól való félelem egyfajta baloldali mobilizációs eszközzé nőtte ki magát, amit a francia elnökválasztás utolsó napjaiban láthattunk legtisztábban. Az ember itt nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy az egész Macron csapatának kitalációja volt, amit az utolsó napra időzítettek, hogy növeljék szavazóik elszántságát. Ez természetesen nem jelenti, hogy az oroszok nem lettek aktívabbak nyugaton, csupán azt szimbolizálja, hogy a nyugati milyen gyermetegen reagál erre, és gyengeségéből próbál politikai tőkét kovácsolni a baloldalon.
A mumus építésnek azonban vannak veszélyei és következményei. A legnyilvánvalóbb, hogy megnehezíti az oroszokkal való kiegyezést, amire – valljuk be – nagy szükségünk lenne, mert nem túl kényelmes egy destabilizációra hajlamos atomhatalommal hosszabb távon feszült viszonyt ápolni. A másik következmény, hogy végülis legalizálják a keleti országok egyéni geopolitikai stratégiáját. Az oroszoktól való félelem és az önvédelemre képtelenség benyomása együtt validálja a keleti országok önálló stratégiához való jogát.
Az oroszok és a spájzkulcs
Amíg Magyarország NATO-tag, addig az oroszok nem tudnak bejutni a magyar spájzba, hogy ezt a kedvelt allegorikus kifejezést használjam. A szövetségi rendszer olyan többlet lehetőségeket biztosít, ami erősen meghatározza az oroszokkal fenntartott kapcsolatok minőségét. Orbán Oroszország-politikájának kereteit ez szabja meg. Akkor tudjuk meg, hogy kilépett a keretek közül, ha a NATO-szövetség kétségessé válik. Ez azonban nem érdeke Magyarországnak. Az oroszokkal csak addig tudunk „kiegyensúlyozott viszonyt” fenntartani, amíg nem vagyunk a szövetségeseik, hanem éppen egy másik katonai védőernyő alatt állunk. A NATO ugyan korlát, de kétszeresen is biztosíték. Biztosíték, hogy Orbán nem tudja átlépni a szövetség által kimondatlanul meghatározott politikai kereteket, nem tud közelebb kerülni az oroszokhoz, mint ami még a NATO-nak is elfogadható, de biztosíték arra is, hogy az oroszok nem tudnak túlzottan közel kerülni a magyar spájzhoz, aminek következményeire mindannyian jól emlékszünk. Ezt Orbán bizonyosan nem felejtette el.
A probléma ott van, hogy az oroszok megszerezték a spájzkulcsot, de nem a magyart, hanem az európait. Az EU képtelensége, hogy valódi ellenfele legyen, megnövelte az oroszok mozgásterét, amit ki is használnak. A spájzba ugyan nem léphetnek be a NATO miatt, de csörgetik a kulcsot. Folyamatosan emlékeztetve az EU országait, hogy nem elég erősek. A spájzkulcsot nem Orbán és Magyarország adta az oroszok kezébe, hanem az EU tehetetlensége. A magyar politika feladata ebben a helyzetben, hogy megpróbálja a legtöbbet kihozni belőle és megpróbálja a maga korlátozott lehetőségeivel rávenni az EU-t, hogy valahogy vegye vissza a kulcsot. Ennek esélyei azonban nem túl jók, inkább az EU további gyengülésére, a keleti országok további kiszolgáltatottságára kell számítani.
Ez nem jó Magyarországnak, mert kényszereket állít fel, de épp a kényszerek miatt más irányú politika nem látszik reálisnak. Magyarország mozgástere csak az EU erejével nőhetne meg, addig gyökeres politikai fordulatra nincs lehetőség. Azok, akik ilyet követelnek a nyugati igények kiszolgálásának és belpolitikai érdekeiknek megfelelően, nem Magyarország érdekeit tartják szem előtt. A nyugati elvárásoknak való behódolás olyan gesztus lenne, amiért az EU semmivel nem tudna bennünket kárpótolni, mert nincs semmije, amit felajánlhatna. Ezzel szemben sokat veszíthetnénk és szűkülhetne gazdasági és politikai mozgásterünk. Az oroszokkal való látványos szakítás nagyot szólna és sokan örülnénk neki, de ezt akkorra kell tartogatni, amikor a robbanásban nem megsemmisülünk, hanem előnyünk származik belőle.