Ki ne emlékezne arra a hírhedt, huszadik századi, német nyelven hangoztatott mondatra, miszerint „wer bei mir Jude ist, bestimme ich”, azaz, hogy ki a zsidó, én mondom meg. Az egyébként tévesen a náci Hermann Göringnek tulajdonított mondat nagy valószínűséggel azért égett bele Európa kollektív történelmi emlékezetébe, mert nemcsak az akkori korszellem hangulatát tükrözte hitelesen, hanem azt a kíméletlen politikai kettős mérce alkalmazását is, amely minden szélsőséges eszmerendszer repertoárjában megtalálható.

Csakhogy az egykori nemzetiszocialisták hazug és szélsőséges érvrendszerét ma éppen azok élesztik újjá, akik hivatásuknak tekintik az állandó rettegést. S ezen csoportoknak, tömörüléseknek a legnagyobb felhajtóerőt a multicégek biztosítják, amelyek folyton-folyvást jelen vannak minden olyan eseményen, ahol az elfogadás helyett a többségi társadalomra való szélsőséges nézetek ráerőltetését próbálják természetesnek beállítani. Nem véletlenül jelennek meg a budapesti Pride-fesztiválon is tucatjával a multicégek, hiszen a gyermekmunkások alkalmazásából, a környezetszennyezésből és az alkalmazottaik vég nélküli kizsigereléséből fakadó lelkiismeret furdalást valahol fel kell dolgozniuk, legalábbis ezt a látszatot kell kelteniük.

A Coca-Cola Company nevű multinak is meggyűlt már a baja az úgynevezett lelkiismereti kérdésekkel – vállalati nyelven kommunikációs anomáliákkal – a múltban, például amikor kiderült, hogy a jelenleg #loveislove fémjelezte agresszív homoszexuális érzékenyítéssel kampányoló cég korábban olyan cukornádat feldolgozó malmoktól vette át olcsón a cukrot, melyek gyerekmunkásokat alkalmazó ültetvényekről szerezték be alapanyagukat. Csakhogy az efféle kellemetlenségek feledésbe merülnek, hiszen a nagy megállapítások most arról szólnak, hogy

S aki homofób, az mindjárt emberszint alatti, az diszkreditálható, véleménye nem számít, pláne akkor, ha ennyi nagyvállalat beáll egy amúgy itthon marginális jelentőséggel bíró véleményáramlat mögé.

Csakhogy a helyzet az, hogy ellenezni az ennyire agresszív, identitásalapú homoszexuális propagandát nem homofóbia, hanem ízlés kérdése. Ahogyan szintén nem fasiszta, hanem büszke nemzeti reakció elmagyarázni a Telekomnak is, hogy a „mi a tipikusan magyar” című kérdés megválaszolására nem éppen egy multicég a legilletékesebb.

Ráadásul mi, magyarok szenvedtünk már eleget a történelem során amiatt, hogy állandóan megmondták nekünk mások, hogy mit, hol, merre, mikor, meddig és hogyan. Nincs szükségünk arra, hogy profitéhes, gátlástalan multicégek kreatív stábjai világnézeti kérdésekben állást foglaljanak, és hogy elmagyarázzák nekünk, hogy szerintük mi a szerelem. Mert mi – velük ellentétben – tudjuk, hogy mi az, mindig is tudtuk. Ehhez nem kell sem a meleglobbi, sem a Coca-Cola. Elég a kezünkbe venni Csokonait, Petőfit, Radnótit, Kosztolányit, József Attilát vagy Adyt. Mert ez nem homofóbia, hanem ízlés kérdése. Ennyire egyszerű.