Milo Yiannopoulost a hazai sajtó észre sem vette addig, amíg nem a feltételezett "bukásáról" szólt a történet, pedig addigra már háromszor a feje tetejére állította az amerikai nyilvánosságot.

Milo Yiannopoulos nem hétköznapi figura. Egy személyben a kulturális baloldal identitáspolitikai őrületének a görbe tükre: homokos, de ki nem állhatja az LMBTQZRGTIOFGA stb. köröket, görög-zsidó származású, katolikus, elítéli a faji identitás szervezeteit, így a Black Lives Mattert is, közben a fekete fiúkra bukik.

Milo ugyanannak a mozgalomnak a része, amelyik Trumpot elnökké tette. Ezt valószínűleg csak tájékozatlanságból vagy lustaságból nevezi sok firkász „alt-right”-nak, hiszen Milo mindig is hangsúlyozta, hogy nem tartja magát annak, maximum társutasnak, a hazánkból is kiutasított Richard Spencerhez pedig semmi köze nincs – hacsak a kölcsönös megvetést nem számítjuk ide. Sőt: a valóban náci Daily Stormer szent háborút hirdetett Yiannopoulos ellen. Ezekhez a bennfentes információkhoz mindössze két perc guggolózásra van szükség, de a liberálisoknál és a cuckonzervatívoknál talán mások a prioritások.

Yiannopoulost a hagyományos liberális karaktergyilkossági kísérletekkel képtelenség volt kicsinálni, mert a „fehér nacionalista” és „náci” vádak a szokásosnál is nevetségesebbek voltak egy feketékkel nyomuló meleg zsidó esetében. A karaktergyilkosság végrehajtói így végül stratégiát váltottak, és olyan helyen próbálták támadni Milót, ahol jobban fáj talán – ez sikerült is nekik.

Noha Milo gyerekkorában molesztálás áldozata volt, a jelenlegi vád az vele szemben, hogy támogatja a pedofíliát. Õ maga is elismerte, hogy a szavai félreérthetőek voltak, ezért – és csak ezért – bocsánatot kér. Azt azonban tagadja, hogy bármikor is támogatta volna a kisfiúk simogatását, és visszataszítónak nevezte a pedofilokat. Mindenesetre a támadók most érzékeny pontra tapintottak, és ráadásul akkor csaptak le rá, amikor a legsúlyosabb hatást tudta a támadás kiváltani (az inkriminált felvételek ugyanis már több hónaposak, talán egy évesek is voltak már). Érdemes nem elmenni szó nélkül amellett sem, hogy azok törnek most pálcát Milo felett – itt a kulturális bal agendájára gondolok –, akik amúgy a pedofília, mint lehetséges „életmód”, vagy életmódkísérlet mellett érvelnek. Zárójel bezárva. 

Milo az amerikai jobboldali nyilvánosság hírességévé vált az elmúlt egy-másfél évben. Vele kapcsolatban amúgy szerencsések lehetünk, mert nemigen csinál titkot semmiből, abból sem, hogyan működnek az előadásai, meggyőződését is nyíltan vállalja, úgyhogy nincs szükségünk kódfejtésre – hacsak nem a cuckonzervatív sajtóban olvasunk róla.

Yiannopoulos gyakorlatilag a hátán vitte a Trump-kampány egyetemi-kulturális szeletét 2016-ban, és sikerrel kezdte visszaszorítani az egyre agresszívabbá és totalitáriussá váló egyetemi baloldalt. Előadásait óriási hisztéria kísérte szerte az Egyesült Államokban, a Berkeley-s fellépését utolsó pillanatban le is kellett fújni a zavargások miatt. Erre az esetre már Trump is reagált azzal, hogy megvonja az állami támogatást azon egyetemektől, amelyek nem hajlandóak tiszteletben tartani a szólásszabadságot.

Milo 250.000 dolláros szerződést kapott a Simon&Schustertől a könyvére, majd meghívták előadni a CPAC (Conservative Political Action Conference)-konferenciára. A karaktergyilkos kommandó épp ekkor csapott le rá.

A történet kevésbé érdekes része a személyes oldala. Milo molesztálás áldozata volt, ráadásul papja részéről fiatalabb korában, ezt pedig a maga módján – akasztófahumorral – próbálta kezelni. Az ún. „mértékadó” sajtóval szemben nem kenyerünk a pszichologizálás, úgyhogy ezt a vonalat érdemes is elengedni. Ami érdekesebb, az a politikai vonulata a történetnek, amiről azonban a libnyik és cuckon sajtó nem volt hajlandó beszámolni: Yiannopoulos egy jól megtervezett politikai karaktergyilkossági kísérlet áldozata.

Az igazság az, hogy Milo túlságosan népszerű lett, túl nagy lett a közönsége, és túlságosan meggyőzőek voltak az előadásai. Más stand-uposokkal szemben Milo nem a komédiába csempészi be a politikát, hanem fordítva: a politikába viszi be a stand-upot. Milo nemcsak az ellenlábasait, hanem irigyeit is idegesíthette, ugyanis szórakoztató, gyors, nyers és vicces. Egyedül egy év alatt messzebbre jutott, mint a nyenyergő konzervatívok egész hada, legyenek azok politikusok vagy akadémiai szereplők. Ami azt illeti, az intellektuális pedantéria szempontjából bizonyosan hiányosak itt-ott a mondókái, cserébe nem alszunk el rajta öt percen belül. Valamit valamiért. A sértettség és az irigység pedig olyan állandó emberi vonások, hogy ezekre számíthattak azok, akik támogatást kerestek a karaktergyilkossághoz. (Politikai oldalról az olyanokhoz hasonlók, mint a Soros által is támogatott McCain és Graham bizonyára örülnek minden olyan fejleménynek, ami gyengíti Trumpot és a hozzá kapcsolódó mozgalmat. Mellesleg a vén lúzernek – mármint McCain – épp most zajlik a „Mószerold be Trumpot” roadshowja, ami valamivel kevésbé érdekes, mint Milo „Veszélyes köcsög” turnéja.)

A támadók okkal tettek így, akárkik is voltak valójában, hiszen a cuckonzervatív republikánus establishment is vagy örült, vagy hátat fordított neki. Még az őt elszállásoló Breitbart is elengedte a kezét, jóllehet, Milo volt az egyik zászlóshajójuk, ahogy egyébként a trumpista mozgalomnak is. Az első kellemetlen pillanatban lefaroltak róla, holott valóban ő vonszolta el a győzelemig, ha nem is a politikai, de a kulturális mozgalmat mindenképpen.

A botrány óta Milonak gyakorlatilag csak cuckon recepciója van. Õket arról ismerjük fel, hogy az unalom, a politikai érzék teljes hiánya, illetve a morálfallosz lóbálása alapképességének égben köttetett nászából születtek meg, hogy aztán leszálljanak közénk a földre és halálra untassanak minket, valamint moralizálás mögé bújtassák saját nem létező fontosságukat. Ez a kezdő szett. Ebből a születési rendellenességből máris kitalálható, hogyan – nem – tudják értelmezni a Milo-jelenséget. (A kevés kivétel között muszáj megemlítenem Szentesi Zöldi László írását, ő – bizonyítva, hogy nem lehetetlenség – érti.)

Milót épp ezért a liberálisoktól a cuckonzervatívokig mindenki úgy írja le, mint „egyszerű trollt”, akinek „nincs meggyőződése”, csak provokál. Ami azt illeti, Milo valóban provokál, és ezt, ahogy a többi „titkát” is, simán a nyilvánosság elé tárja (sőt, még arról is külön cikkben értekezett, hogyan lehet őt legyőzni). Egyszerűbb megpróbálni ezekkel a jelzőkkel elintézni, csakhogy ez nem igaz. A guggolózás mellett a másik nagy barátunk a YouTube, ahol találhatunk olyan korábbi felvételeket, ahol a trollkodás még nem volt kenyere, a meggyőződése viszont ugyanaz volt.

Milonak van meggyőződése, sőt van hite is – az őt ért gyerekkori abúzus fényében erősebb talán, mint bármelyikünknek –, pusztán a taktikája és előadásmódja változott az évek során. Nem a liberális demokrácia filozófiai mélységű kritikusa, de az átlag újságírónál mindenképpen felkészültebb, olvasottabb és főként – ami a legjobban bánthatja többségüket – szórakoztatóbb. Az ellensége régóta pont ugyanaz: az autoriter kulturális baloldal, amely meg akarja mondani, hogyan éljünk, hogyan gondolkodjunk, hogyan beszélhetünk.

Furcsamód épp az egyik honi, nagyon is cuck hangnemben készült írás ragadta meg a lényeget. Milo tele van ellentmondásokkal. Irigyeljük azokat, akik híján vannak ezeknek. Milo pusztán fölnagyítja, és karikírozza azokat az ellentmondásokat, amelyek mindannyiunkban ott vannak, talán ezért is érzik magukénak oly sokan a figurát, és oly kevesen az álszent és képmutató politikai, akadémiai, gazdasági stb. elit szószólóit. Velük szemben Milo groteszk módon emberi, ahogy a nyelve is emberi, ezért az előbbiekkel szemben nem is fullad meg a szabad levegőn. Ahogy a liberálisok, úgy a cuckon ellentmondás-mentességben hívők is valamiféle létidegen morális utópia hívei.

A mostani balhé örömére, ahogy észrevették, el is temették Yiannopoulost. Lassan napi rendszerességgel jelenik meg egy „tündöklése és bukása” írás, mintha csak egy ember írná az összest – a mértékadó sajtót elnézve ez nincs is olyan messze az igazságtól. Csakhogy akik nem értik, a jelentőségét sem képesek értelmezni. Milónak már nincs szüksége a Breitbartra. Azonnal talált több új kiadót is könyvéhez, önálló médiavállalkozást indít, és marad az Egyesült Államokban.