Hatvannyolcasok és kilencvenesek
2018.07.31. 13:45
De kik azok a hatvannyolcasok?
Ha komolyabb elemzést akarnánk végezni, azt mondanánk, hogy az az újbaloldal, amelyik a '60-as évektől kezdve megszállta az egyetemeket, a tudatipar szinte minden szegmensét, általában a kultúrát – követve az olasz marxista, Antonio Gramsci útmutatását, aki Marxot a fejéről a talpára állította, és azt tanácsolta, hogy a „felépítménynél”, nem az „alapnál” kell kezdeni a forradalmat. A folyamat zenitjén a középosztály elkényeztetett (liberalizált) újbalos hülyegyerekei vívtak utcai harcot a munkásosztálybeli rendőrökkel.
Az oktatásban sikeresen véghez vitték a programjukat, így vált a tudomány és a szabad vita sérelmi politikák propagálásává (Etnikai Tanulmányok, Afroamerikai Tanulmányok, Női Tanulmányok, Meleg és Leszbikus Tanulmányok, Transzgender Tanulmányok stb.). A kultúra így vált csatatérré, tehát politikai térré. Minden korábbi kulturális termék a „fehér, nyugati patriarchátus” hatalmát elleplezni hivatott csalássá vált. A cél nem a világ megismerése volt, hanem ennek a feltételezett zsarnoki uralomnak a leleplezése és lerombolása, az ún. „társadalmi igazságosság” létrehozása. Ez persze egy politikai, nem pedig oktatási projekt. Ehhez társult a romantikából ismert „nemes vadember” mítosza, modern formájában a trimondializmus: a harmadik világ szerencsétlenjeit a nyugati civilizáció, a fehér ember nyomja el. (Ebbe a képbe illeszkedik az újbal Izrael-ellenessége, ezért hozták létre Pallywoodot.)
Kérdés, hogy érdemel-e mindez még komolyabb elemzést.
A saját hányásukban önfeledten fetrengő hippik aztán szépen beleöregedtek a szerepükbe. A mai hatvannyolcas koalíció b888atlan vénlányokból, a macskájukkal intim kapcsolatban élő színes hajú feministákból és elaggott bétahímekből áll. A létező világgal szembeni olthatatlan dühük megmaradt, ezért is olyan morcosak mindig. Mivel ők a „társadalmi igazságosság” (bármi legyen is ez) hordozói, ezért kedvenc elfoglaltságuk az erényfitogtatás és a moralizálás. Kényelmes karosszékekből pedig ezek a tevékenységek még szimpatikusabbak.
Mit állíthatnak ezzel szembe a kilencvenesek?
Elsősorban azt, hogy a nyugati civilizáció (a „fehér patriarchátus”) a mi otthonunk és szeretjük. A politika diplomáciai nyelvén úgy szól a tétel, hogy nem feltétlenül ez a legjobb, de a miénk. Nem diplomatikus nyelven pedig úgy szól, hogy de, ez a legjobb. Más gerince pedig ennek aligha van, mint a keresztény kultúra. Általában a „jó dolgokat” úgy találjuk meg, hogy megnézzük, a hatvannyolcasok mit támadnak: a keresztény kultúrát (mert az szerintük bűnös), az erre felépült nyugati civilizációt (dettó), a hagyományos családmodellt, a nemzetek védelmét („nacionalizmus”), az emberek valódi megfontolásaira érzékeny politikát („populizmus”).
Végső soron a kilencvenesek semmi mást nem tettek, csak visszatértek a józan észhez. Csak ehhez kell ragaszkodnunk, ha nem szeretnénk a hatvannyolcasok csapdájába esni, azaz: el kell kerülnünk a posztromantikus moralizmust és a sérelmi politika előnyben részesítését.