Egészen elképesztő az a valóságtól való elrugaszkodottság, ahogy a lapok vezércikkei hazánkat olyan diktatúra felé közeledő államnak írják le, amely a legkülönbözőbb módokon ellensége a demokráciának. Tudjuk, ez a finomkodó kifejezés, amely nem merészeli Magyarországot diktatúrának minősíteni, merthogy a tények szerint sem az. De a megfogalmazás, miszerint „a tekintélyuralom felé tör”, éppen elegendő ahhoz, hogy a hazánktól bő 7000 kilométerre fekvő USA polgárai ebbe a szövegbe azt lássanak bele, amit a szerzők láttatni akarnak. Vagyis hogy Magyarországon diktatúra van.

A The New York Timesnak még ahhoz is van képe, hogy biztassa az Európai Uniót, hogy a jogállamisági mechanizmussal kényszerítse ki hazánkból a nyugati demokrácia elveihez való visszatérést.

Teszi mindezt akkor, amikor éppen három héttel vagyunk az amerikai választások után, és a lebonyolítás – fogalmazzunk így – furcsaságai miatt még mindig nem tudjuk, hivatalosan ki az Egyesült Államok 46. elnöke. Azzal azonban tisztában lehetünk, hogy bárki is legyen a győztes, az általa begyűjtött szavazatok csak minimális számban előzik meg a veszteséit. Ahogy általában az európai választásokon is többnyire minimális szavazatkülönbségek mérhetők az egyes pártok között, miközben Magyarországon a Fidesz rendre elsöprő, kétharmados különbséggel nyeri a voksolásokat. Erre azt mondani, hogy hazánkat vissza kell kényszeríteni a nyugati demokrácia elveihez, több mint arcátlanság.

A nyugati demokrácia elvei a vezércikkek sugallatai szerint ugyanis azt jelentik, hogy a kisebbségben maradó, de gigantikus érdekérvényesítő képességgel bíró háttérhatalom erőit akkor is a többségi akarat hordozóinak kell tekinteni, ha nem azok. Ahogy annak idején Oroszországban a kisebbségben levő leninisták hazudták magukat bolseviknak, s csinálták meg a Szovjetuniót, hasonlóképpen Kun Béla, Rákosi Mátyás vagy Kádár János népéhez, akik szintén csak erőszakkal tudták kikényszeríteni, hogy kisebbségben is úgy uralkodhassanak a többség fölött, mintha ténylegesen a többséget képviselnék.

Az amerikai lapok most lényegében arra sarkallják az EU-t, hogy a jogállamisági mechanizmus ránk erőszakolásával csináljon Szovjetuniót az Európai Unióból. Onnantól kezdve ugyanis – a többségi döntési jogkör megragadásával – azt csinálnak, amit akarnak. Amit az uniós szerződések szerinti egyhangú tagállami döntések mellett nem lehetne megtenni.

Túl azon, hogy az amerikai embereknek fogalmuk sincs arról, mit jelent a kommunista pártállam, a demokráciát soha nem látott „népi demokrácia”, a félretájékoztatott jenkik könnyen készpénznek vehetik a vezércikkek megállapításait, hiszen, ugye, „azt írta az újság”. Ily módon Magyarországot és Orbán Viktort akár ugyanolyan ferde szemmel is nézhetik, mint Kádár idejében hazánkat, ahonnan 56-ban számos honfitársunk éppen a kommunista uralom elől menekült a tengerentúlra. A szabadság földjére.

Az USA azonban most, az erősödő liberális elnyomás hatására kezd éppúgy beszűkülni, mint a párállami időkben az úgynevezett szocialista országok. Csakhogy amíg mi nem tudtuk magunkról azt állítani, hogy a szabadság földje lennénk, mert a szovjet szuronyok árnyékában ez nehéz lett volna, meg mindenki ki is röhögött volna bennünket, addig Amerika ezt szemrebbenés nélkül megteheti. Nem kellenek hozzá szuronyok. Az emberekhez az az információ jut el, amit az ismeretlen háttérhatalom a fősodormédián keresztül közölni enged.

Így csak idő kérdése, hogy a józan amerikai és európai polgárok zombivá váljanak. A magas életszínvonal révén többre tartsák a kényelmes, gondtalan életet, mint a gondolkozást, amivel aztán szép lassan magukat hozzák a legkiszolgáltatottabb helyzetbe. Méghozzá látszólag demokratikusan. A médián keresztül az egyes államok Nyugaton már így is elérték, hogy a polgárok jó része önként szavaz a nekik sugallt „jó” választásra, a szocialista, liberális, zöld pártokra, amelyek voltaképpen megvett ügynökökből állnak, s a liberálfasiszta államok készséges kiszolgálói. Nem véletlenül mondta Orbán Viktor, hogy Soros György a világ legkorruptabb politikusa, mert ő egyike azon dúsgazdag embereknek, akik megfizetik a politikusok, a médiumok, az NGO-k szolgálatait.

Ha pedig még ez is kevés lenne a „demokratikus erők” győzelméhez, akkor jöhetnek az általuk nem véletlenül szorgalmazott migránsok, akik a tapasztalatok szerint kivétel nélkül baloldali szavazók, s csak azoknak segítenek hatalomra kerülni, akik nekik segélyt, szállást és ingyenmegélhetést adnak. Ezért is írja felháborodva a The Washington Post, hogy sem Magyarország, sem Lengyelország nem hajlandó menekülteket befogadni.

Az amerikai lap számára tehát evidencia, hogy a migránsok be nem fogadása kulcskérdés a jogállamisági mechanizmus ügyében. Milyen érdekes, hogy eközben idehaza a baloldali ellenzék nem győzi tagadni, hogy a migrációnak bármi köze lenne a torkunkon letolni akart jogállamisági mechanizmushoz.

Ha tehát beengednénk a baloldal potenciális szavazóit, a keresztény magyar kultúra felforgatóit, akkor egyáltalán nem lenne az uniónak baja az igazságszolgáltatásunk függetlenségével, a média szabadságával, hiszen amúgy evidencia, hogy ezek teljes mértékben megfelelnek a demokratikus játékszabályoknak. 2015 előtt ezt még maga az unió ismerte el. Sőt megfelelnek a jogállamisági követelményeknek is, amelyekről definiálhatatlanságuk miatt senki sem tudja pontosan megmondani, hogy valójában micsodák. Ebből eredően kiválóan alkalmasak a nyílt zsarolásra.

Ezért hátborzongató, hogy ilyen minősített baromságokkal, egyszerűbben: hazugságokkal sózzák a lapok az amerikaiak fejét hazánkról.

A magyarok azonban nem azért magyarok, hogy ne tudják megvédeni magukat.

Össze kell zárni, össze kell fogni; minél nagyobb a nyomás, annál erősebben. Azt a világot, amely tíz éve milliók számára a sikereket hozta Magyarországnak, meg kell védeni.

Foggal-körömmel, új szavazók csatasorba állításával. Vörösmatyval szólva: „…küzdeni. / Erőnk szerint a legnemesbekért. / Előttünk egy nemzetnek sorsa áll.”