„Azok az elvek, amelyeken egy civilizáció felépül, s azok a társadalmi osztályok, amelyek ezeket az elveket megvalósítják, idővel meggyöngülnek. Ez az erős, hivatására oly jól előkészített új nemesség, amely annyi provinciából volt kiválogatva, szintén nem kerülte el az általános sorsot. Lassanként hanyatlás állott be: az új arisztokrácia, mint minden más arisztokrácia, belső kimerültség áldozata lett s másrészt mind kevésbé tudott a kívülről jövő filozófiai tanok és új egyetemes vallások bomlasztó befolyásának ellenállni.”

Guglielmo Ferrero olasz történész, akinél kevesen értették jobban a Római Birodalmat, Az ókori civilizáció bukása című művében írja a fentieket. S hogy nehogy egyetlen pillanatra is elhiggyük, hogy az emberi történelemben van fejlődés és megigazulás, nem pedig egyszerűen megesnek velünk a dolgok, különösebb célrendszer és ok nélkül, de a tévedésekből mit sem tanulunk – nos, erre bizonyságul használjuk a fenti leírást, kalauzul a legújabb kori nyugati civilizáció helyzetének leírására.

Az analógia szinte bántóan pontos. Meggyöngült elvek és osztályok – vagyis az európai kereszténység és annak letéteményesei, az Európából kipusztuló arisztokrácia, polgárság, parasztság, amelyek életformája és hivatása mára nem pusztán megváltozott, de gyakorlatilag el is tűnt. Új arisztokrácia, amely nem kerülheti el a sorsát – azaz a fentieket felváltó liberális elit, amely nagyjából hetven békeév után eljutott hatalma és befolyása csúcsára, de már a zuhanás jeleit mutatja. Belső kimerültség – mindazon tünetegyüttes, amelyet a XXI. század eleji európai emberekre bocsátanak az „új arisztokraták”. Kívülről jövő filozófiai tanok és új egyetemes vallások – először a különféle válságkultuszok, valláspótlékok, életvezetési tanácsok, szekták, majd a világszerte előretörő iszlám és a gyökereihez visszatáncoló kínai konfucianizmus, amelyek belátható időn belül eltörlik a kereszténységet már előzőleg visszaszorító liberális bulitársadalmakat.

A sorsunk tehát ugyanaz, ami lenni szokott nagy korszakfordulók idején. Jön az éhesebb, az erősebb, aki felfal mindent, közte az eredeti Európa maradék híveit és a meggyengülést okozó, előidéző „új arisztokráciát” is. Az átmenet egy ideig eltarthat, de a hírközlés, a kommunikáció forradalma, az összeszűkült tér miatt ezúttal néhány évtized alatt végbemehet, ami a Római Birodalom idejében évszázadokig elhúzódott. A bomlási folyamatot feltartóztatni nem lehet, csak lassítani. Illúzió továbbá elhinni, hogy elkerülhetjük a sorsunkat, legfeljebb elodázhatjuk a teljes bekebelezést. Ha jól sáfárkodik a történelmi esélyekkel, a visegrádi térség és Kelet-Európa mindenesetre messzebb érhet az önvédelemben, mint a szemmel láthatóan máris öntudatlan nyugati világ. Küzdeni mindenesetre szükséges, ne felejtsük Németh Lászlót: „A valószínűség számtani fogalom, hiányzik belőle a számokkal megfoghatatlan: a heroizmus. Az észérvek aránya a magyarság ellen szól. […] Reménytelen a harcunk? A nagyság, mint maga az élet is, reménytelen, s a reménytelenségben, a falhoz állított népek harcában van valami kétszerkettő fölötti remény. A történelem a tragikus életérzés csodája. Marathonnál a reménytelenség győzött.”

Amiről tehát beszélünk, nem holnap következik be, de nincs is olyan messze. Hogy a jelen politikusai közül csak kevesen tudnak a jövőbe tekinteni, egészen természetes. Számot vetni egy nemzeti közösség jövőjével, megérteni a kort, amelyben élünk, csakis a nemzethez tartozó, abból származó, ugyanakkor kivételes „szimatú”, okos és tapasztalt politikus képes. Ezért reménykedhetünk a kivételes képességeit rendszeresen felvillantó Orbán Viktorban, és ezért nem bízhatunk olyanokban, akik kizárólag a szemük előtt zajló eseményeket igyekeznek értelmezni (azokat is a leggyakrabban rosszul), valamint kizárólag részkérdéseket érzékelnek, az egészről azonban nincs tudomásuk.

A rendelkezésünkre álló időben, patetikusabban szólva a saját korunkban, amelyben élünk, néhány végzetünk elleni dolgot mi magunk is tehetünk. Az egyik, hogy nem adjuk át magunkat a másik oldalnak, nem foglalkozunk velük éjjel-nappal, nem reagálunk minden provokációjukra. Ha ezt tesszük, az ő játékszabályaikat követjük, és garantáltan veszítünk, mert károkozásban, gátlástalanságban, gonoszságban meg sem közelítjük őket, következésképp eredménytelenebbek leszünk. Parttalan viták és állandó magyarázkodás, vádaskodás helyett tanulnunk és művelődnünk kellene, a jobboldali politikai közösség egyre siralmasabb szellemi állapotán változtatni szükséges. Közhelyes jelszavak, néhány történelmi, irodalmi arcél és esemény alkalmankénti felemlegetése, valamint nyolcvan éve is avítt kifejezőeszközök, retorika helyett a nemzeti gondolkodású magyarnak 2021-ben muszáj megérteni a körülötte zajló világot. Legyen innovatívabb, vállalkozókedvűbb, mozgékonyabb, mint a túloldal, építsen kapcsolati hálót, és engedjen megörökölt legrosszabb tulajdonságaiból, az alaptalan nagyképűségből, hiúságból, irigységből, mások munkájának és tudásának lebecsüléséből. Ugyanígy szakítania kell a modern, nemzeti felfogású magyar embernek a múlt alaptalan, haszontalan és öncélú felmagasztalásával. Egyrészt már semmi sem múlik azon, hogy történeti szakkérdéseket utólag hogyan magyaráznak laikusok, másrészt a tudás helyére a tudatlanságot, a felzárkózás helyére a lemaradást, a reális önértékelés helyére a kisebbségi komplexust vagy – ami ugyanolyan káros – a hamis kiválasztottságtudatot állítani nem más, mint a jelen és a jövő kifosztása.

Azoknak a magyar politikusoknak, akiknek egy egész nemzet vezetését tűzte ki feladatul a Gondviselés, meg kell érteniük: nem minden a kommunikáció. A helyes és hatékony kommunikáció a politikában erős stratégiai fegyver, továbbmegyek, sorsdöntő választásokat dönthet el, így a nemzet életét is helyes vágányra állíthatja. Azonban ha nem tesszük fel a kérdést, hogy mi a végcél, akkor a kommunikáció mint társadalomformáló erő nemigen mutat előrébb a jelen időnél, s így a végcél, a nemzet megmaradása, annak kikovácsolandó részleteivel, teljesen homályban marad. Ideje végre valamit üzenni a jövőnek is, a helyes nemzetpolitikai, családvédelmi, településfejlesztési, munkaerőpiaci és a többi intézkedés mellett állami erővel új kultúrpolitikát is kell teremteni. Ha kell, támogatással, ha kell, erővel. A felhatalmazást a magyar választók többségének akarata, a demokratikus és szabad választásokon elnyert parlamenti többség jelenti.

Ez ugyanis a kulcskérdés. Kulturális ügyekben továbbra is a régi hálózat diktál. Ők eleve mélyebben fészkeltek a létező szocializmus hajszálgyökereinél, majd éltető nedvként szívták magukba a rendszerváltozás szabad versenyes kiskapitalizmusát. Kelet-Közép-Európában, de főleg hazánkban mind a mai napig azért vannak előnyben rendezvényszervezésben, könyvterjesztésben, színházban és koncertteremben, azért uralják a kulturális tájékoztatás túlnyomó részét, mert állampárti indíttatású, nemzetközi támogatásból kinőtt magánmonopóliumaikat semmilyen veszély nem fenyegeti. Változott a kormány, új alkotmányt írtunk, örvendetesen kiépült a nemzeti tulajdon a gazdaságban, ezernyi jó dolog történt, csak éppen a kultúrpolitikában állunk ugyanolyan rosszul, mint tíz évvel ezelőtt.

A Nyugaton kiépülő szólásszabadság-korlátozás, a tiltásokkal fenyegető új diktatúra, a feltüzelt kisebbségi csoportokat felhasználó hatalmi manipulációk idején éppen erős nemzeti képviseletre volna szükség a kultúrában. Hogy az igaz szó, a magyar szellem, a valódi nemzeti hagyomány ne szoruljon vissza a családokba, hogy a könyvesboltokban, a kiállítótermekben, a színpadokon a mi hangunk is hallatsszon, ne csak a politikailag balra motivált, kinevezett és ránk tukmált sztároké. Cél a valódi esélyegyenlőség, amikor ténylegesen választhatunk különféle kulturális termékek közül, és nem diktátumokkal kényszerítenek ránk különféle magatartásformákat, közízlést.

Ha már itt tartunk: szomorú, hogy értelmes, egyébként jóindulatú emberek elhiszik azt a szöveget, hogy a kultúrában nincs ilyen vagy olyan oldal. Kortárs, vidékről feljött író mesélte nekem, hogyan állították sorba fiatal reménységeket a belvárosi szalon nézőközönsége előtt: tessék, nyilatkozzatok, mondta a moderátor, személy szerint mit tesztek a nacionalizmus ellen... Aki hebegett-habogott, vagy rossz választ adott, esetleg érdektelennek látszott, máris a gyanús kategóriába került, elveszíthette az ösztöndíját, nem finanszírozták tovább a könyveit. Kussoltak is szépen, ahogy szoktak, ezért ha tisztelt olvasóm betéved egy könyvesboltba, az ő könyveiket látja mindenütt... Vagy meséljem a saját életemből a sok hajdani lekenyerezési kísérletet, a jó eszű, tehetséges vidéki gyerekre kivetett hálóról meséljek? Hogy meg is mondják nyíltan: vagy velünk, vagy ellenünk? Hogy nincs átmenet, és csakis „ők” vannak, „mi” nem létezünk?

Nincs harc? Hát, tényleg nincs. Részünkről legalábbis, mert igyekszünk megőrizni méltóságunkat és tárgyilagosságunkat, miközben éppen a torkunkat igyekeznek átharapni sportszerűnek éppen nem mondható hiénák. Mindaddig, amíg erőt nem mutatunk, hátrányban is leszünk.

Hogy a kultúra hovatartozása, támogatása milyen súlyú, mennyire fontos ügy, pontosan jelzi a bevezetőben leírt okfejtés. Az eljövendő élet-halál harc időtartalmát, színvonalát, azt, hogy a magyarság maradékai milyen tudati, lelki, fizikai állapotban tagozódnak majd be az új rendbe, elsősorban a nemzeti kultúra és a nyelv ügye dönti el. Harminc és száz év múlva is a kohézió természete szerint tartanak össze vagy bomlanak szét közösségek, így egy-egy nemzet is. Nem mindegy, hogy a döntő pillanatban a nyitott társadalomban vagy a nemzeti önérdekben hisznek-e utódaink, hiszen a választás el is dönti a sorsukat.

Csak ez számít, a többi fontos, de mellékes kérdés. A végcél: a magyarság eljövendő csatáira való felkészítés. Azzal, hogy minden nemzedéket egy kicsit jobban, teljesebben kell átadnunk a jövőnek, mint amilyenek mi voltunk. Ebben most elég rosszul állunk. Vagy fogalmazzunk derűlátóbban: sok még a teendő.

(Nyitóképünkön Thomas Cole A Római Birodalom bukása című festménye látható.)