És nem, kedves ellenszurkoló, amikor ezt írom, nem arra gondolok, hogy a baloldal és a jobboldal között feszülő ideológiai kerítés felett kellene átpislogni, bunkó-e az illető vagy sem. Most egy pillanatra lépjünk ki a politikai alapú önkorlátozásból, ne firtassuk, hogy ki kire szavaz, egyszerűen csak ismételjük meg a fenti kijelentést egy kicsit másképp: fölös számban élnek ebben az országban agyatlan tahók.

Valamikor, amikor tipegni kezdtünk, meg később, amikor a beszédkészségünk olyan fokra jutott, hogy képesek lettünk a párbeszédre, megtanultunk néhány illemszabályt. Ilyenekre gondolok: ha jön a szapora, lehetőleg ne a nagyszoba közepén végezzük el. Hogy a lányoknak ne húzzuk meg a haját. Később azt, hogyan kell késsel és villával enni, illetőleg ha színházba megyünk, ne strandpapucsban üljünk be a nézőtérre.

Amikor valaki meghal, akkor minden emberi lényben két dolog történik. Hacsak a halott nem valamilyen világra szóló zsarnok volt, akinek a halála milliókat szabadít fel, először is megrendülünk a hír hallatán. Aki végleg eltávozik, kiszáll a versenyből, maga mögött hagy bennünket, akik ideig-óráig még botladozunk ezen a sárgolyón. Megrendülésünk után pedig magunkra, szeretteinkre gondolunk, és arra, hogy senki sem él örökké, ahogyan a költő mondja: éltem – és ebbe más is belehalt már.

Mondom, ezt gondolja minden normális ember, ha egy másik ember halálhírét veszi. Kivéve a suttyó, idióta prolikat.

Amikor Lovas Pista meghalt, szörnyülködve láttam azt a mocsoktengert, ami ezeknek az agyvelejéből a klaviatúrára ömlött. A sok, névtelen senki fröcsögését. A láthatatlan, arc és test nélküli szarzsákok „értékelését”, amelyet feltétlenül a halálhír után órákkal kellett megosztaniuk másokkal. Ők persze – velünk ellentétben – személyesen nem ismerték az elhunytat, viszonyuk nagyjából annyi volt, hogy látták olykor a televízióban – de persze „véleményük” volt róla, hogy kicsoda, micsoda, ezt így utólag sem osztom meg.

Most Ambrus Zoltán, az Irigy Hónaljmirigy volt gitárosa halt meg, és borzadva olvasom ugyanezeknek a senkiháziaknak a lelketlen, aljas, könyörtelen hozzászólásait. Tudom, hogy nem szabadna, nem kéne, nem is nagyon szoktam böngészgetni, de mégis tanulságos. Aztán az ember nagy levegőt vesz, és igyekszik végiggondolni, hogy ha valaki nem szeretett valakit, miért nem képes legalább hallgatni, ha már annyit sem képes leírni, hogy béke poraira.

Nos azért, amit a bevezetőben írtam. Mert ezek senkik. Nincs arcuk, nincs hangjuk, semmijük sincs. Nyomorultak, akik szeretnék, ha mindenki hozzájuk hasonlóan nyomorult lenne. Nem jók, nem tehetségesek semmiben, de elönti őket a sárga irigység, ha népszerű, tehetséges emberbe botlanak. Esetleg annyira megmérgezte a lelküket a gyűlölet, hogy képtelenek rendszerszintű okádás nélkül fogadni egy gyászhírt.

Mit tehetünk?

Egyszerűen nem veszünk tudomást róluk. Mintha nem is léteznének. Nyilván nem kerülhetjük el, hogy időnként ne halljunk hírt felőlük, de nem szükséges velünk, a normális emberekkel egyenrangúnak tekinteni őket. Ha kiderül, hogy igen, ez is közéjük tartozik, azonnal és haladéktalanul szakítsunk meg az illetővel minden kapcsolatot. Ami gondjuk akad, oldják meg ők. Ha sírnak, zokognak (gyakran szoktak), hogy ez a baj, az a baj, ne reagáljunk. Törődjünk kizárólag a magunk, a szeretteink és a barátaink dolgával, erről a söpredékről ne vegyünk tudomást.

Sehol sincs megírva, hogy pusztán emberbaráti gesztusból egyeznünk kéne bárkivel pusztán azért, mert ugyanúgy néz ki a személyi igazolványunk. Mi éljük a saját életünket, ők is éljék a magukét. Azt a jó kis szűkre szabott, szarvárból épített, panaszkodós, sunyi nézésest.

Nem, ez nem társadalmi árokásás. Hanem az élet ismerete. Nem jó, ha összekeverednek a dolgok. És hadd döntse el mindenki maga, kit tekint embertársának, és kit zár ki véglegesen, kategorikusan az életéből.