Végül is csak az történt, amire számítottunk.

Az Európai Bíróság szerint nem fontos, hogy a bizottság javaslata alapján hozott határozatoktól csak egyhangú szavazással szabad eltérni. Nem fontos az sem, hogy a nemzeti parlament hogyan véleményezi a kvótát, és szerintük nem kell róla konzultálni az Európai Parlamenttel sem. Az, hogy mindezeket az elemeket egyébként jogszabályok rögzítik, ezúttal teljesen mellékes. Mint ahogyan az is, hogy a kvótahatározat átmeneti hatálya szeptember 26-án megszűnik.

Nem számít, hogy a kvótapolitika már halott. Elpusztult, kimúlt, rúgott egy utolsót. A kvótapolitikával mindösszesen ennyi volt a baj: 1. nem tudják, hány ember érkezett Európába 2. nem tudnak különbségek tenni közöttük nemzeti, vallási hovatartozás szerint 3. nem tudják megkülönböztetni a menekülteket és a bevándorlókat 4. fogalmuk sincs, hogy a befogadott, de időközben felszívódott százezrek éppen hol vannak 5. fogalmuk sincs, hogyan vezessék be a munka világába a táborokban élőket. Mindezekből következően semmiféle joguk kvótákat szabni, hiszen ha a szétosztandókról semmit sem tudnak, akkor nem létezhet érvényes szempont a szétosztásukra sem.

A kvótapolitika tehát megbukott, de Magyarországgal utólag is el kellett bánni. A renitens Magyarországot meg kellett rendszabályozni – mindenáron. Ez itt a lényeg.

A lassan haladóknak muszáj elmondani újra és újra: a nemzetközi szervezetek nem becsületbíróságok. Kis országnak bármiféle szorosabb viszonyra lépni a nagyokkal rendszerint nem egyenrangú kapcsolatot, hanem másodrangú státuszt jelent. Korunk KGST-je, a mindenre tökéletesen alkalmatlan brüsszeli és strasbourgi távtanácskozókból álló Európai Unió ugyanilyen nemzetközi szervezetté vált. Ma világosan kiderült, hogy semmilyen világos jogi érv, igazság nem számít, ha magasabb célok, például a régi Európa leterítése a cél.

Amikor a magyar emberek többsége támogatja európai részvételünket, magától értetődően nem több tanácskozótermet szeretnének, és nem a túlburjánzott testületekre, a mihaszna bürokratákra mondanak igent. Még csak nem is a nagyhatalmi diktátumokra. A magyar emberek többsége nem az ukázokat küldő, teljes intézményrendszerében elkorhadt Európai Unióra bólint rá, pusztán arra, hogy történelmünk és jelenünk jogán mi is európaiak vagyunk, Európához tartozunk.

Ahogyan időben távolodunk a 2003-as szavazástól, egyre kétségesebb, hogy ez a mostani ugyanaz az Európai Unió, amelyhez annak idején csatlakozni szerettünk volna. Az is felettébb kétséges, hogy a nyugati kormányok jelentékeny része, amely a rezervátumi bábu szerepét szánja honfitársainak a multikulturális vircsaftban, bármiféle európai leckét adhat nekünk.

A mostani ítélet nem oldott meg és nem döntött el semmit. Jellemző, hogy az unió agyonrelativizált és érdemi intézkedésekre használhatatlan törvénygyárából kikukkantva egyelőre nincs erejük a bírósági döntés érvényesítésére. Szó sincs tehát arról, hogy ide egyetlen menekült is érkezzen, és a magyar kormánynak akad még fellebbviteli, korrekciós lehetősége. Ha pedig ezek mind kimerültek, és az unió befeszülve tovább leckéztetne bennünket, akkor majd teljesen új helyzet áll elő. És azt az új helyzetet a kormánynak annak szellemében kell majd kezelnie, amire a magyar emberek többsége a kvótanépszavazáson felhatalmazta.  

Uniós csatlakozásunk egyik legsúlyosabb feltételeként lemondtunk nemzeti szuverenitásunk egy részéről. Annak, hogy ma a strukturális alapokból részesülhetünk, a magyar ipar, a magyar mezőgazdaság, a magyar kis- és középvállalkozások estek áldozatul. Sok mindent feladtunk, elszenvedtük a privatizációt, egész iparágakat és sikeres állami cégeket dobtunk oda az enyészetnek, csakhogy uniós tagok lehessünk. És a mai napig fogyasztjuk a multik másodosztályú szennyételeit, a keleti végekre szánt és készített termékeket, eltűrjük a másodrendű státuszt az élet minden területén. Mi döntöttünk így, vállaltuk ezt.

Arról azonban nem volt szó, hogy Magyarország ne dönthesse el, kiket enged be az országba, és kiket nem.

Ha pedig ilyen irányba haladnak az események, néhány dolgot át kell értékelni. Aduászai Magyarországnak is vannak, és ha odáig fajul a helyzet, hogy választanunk kell a kötelező betelepítés és a nemzeti szuverenitás között, akkor egyúttal jövőt is választunk magunknak. Jó kérdés, hogy egy kis létszámú, önfeladó, zsarnoka előtt meghajló országnak egyáltalán van-e jövője – szerintünk nincs, és a magyar kormánynak ennek megfelelő választ kell adnia a mostani barátságtalan üzenetre. 

A 888.hu véleményrovatának szerzői: Apáti Bence, Bertha László, Falusi Vajk, Fűrész Gábor, GFG, H.I., Ifj. Lomnici Zoltán, Ketipisz Sztavrosz, Megadja Gábor, Kovács Tibor,Szentesi Zöldi László, Vincze Viktor Attila.