Földi László nemzetbiztonsági szakértő szokta mondogatni, hogy a háború már zajlik, benne vagyunk, csak éppen nem mindenki látja, mert nem hadüzenettel, lövészárkokkal, fegyverekkel vívják azt. Legalábbis egyelőre. Nézete kellően felháborítja a kevésbé éleslátó embereket. Jó példa a minapi indexes botrányinterjú alanya, Katrein Ferenc, aki – nyilvánvalóan Földinek üzenve – azt mondta, hogy is lenne itt háború, menjünk csak ki az utcára, látunk-e ott bármit, ugye, hogy nem.

Itt meg is állhatnánk. Persze csak akkor, ha Földi és Katrein ugyanazt érti háború alatt. Tartok tőle azonban, hogy nem egészen.

A háború nem feltétlenül jár együtt a társadalom totális mozgósításával. Sőt, a leggyakrabban csak bizonyos rétegeket, foglalkozási, életkori csoportokat érint. Az emberiség történetében a leggyakrabban csatatereken vívták a háborúkat, a hátországban a nők, gyerekek és a férfiak egy része háborítatlanul élte az életét. A tatárjárás is csak a Nagyalföldet pusztította el (valamennyire), a Magyar Királyság túlnyomó részén hírhozóktól hallottak róla az emberek. Még a második világháborúban is, amelyet pedig a képzeletünk globálissá duzzaszt, a Föld nevű bolygó nagy részén egy puskalövés sem dördült el. Sőt, a véres európai színtéren tucatnyi országban ki sem zökkent az élet a mindennapokból, legfeljebb a menekültek nagy száma és az időnkénti hiánygazdálkodás emlékeztetett az évek óta folyó vérontásra.

Mindennek ellenére mégsem mondhatjuk azt, hogy a tatárjárás és a második világháború nem háború. Csak éppen élethelyzet kérdése, ki, hol élte át, és ebből fakadóan hogyan minősíti a történteket. A háború definícióját pedig hagyjuk meg a tudomány művelőinek. Hogy mikor van háború, és mikor nincs, a nemzetközi jog pontosan meghatározza, ez azonban kevéssé vigasztalja a hús-vér embereket. Észak-Írországban például nyilván senkit sem érdekelt 1977-ben, hogy ők most háborúban vagy alacsony intenzitású konfliktusban élnek. Hiszen megnevezéstől függetlenül bármikor felrobbanhatott egy bomba a mindennapi élet színterein, ahogyan fel is robbant, és a háború nyers logikája szerint gyakran civil áldozatokat szedett. A végén – a teljes lakosságra vetített statisztika szerint – minden északír családban tartottak már legalább egy házkutatást, és mindenki ismert olyan családot, amelynek lelőtték, felrobbantották egy tagját. Háború vagy nem háború? És a londoni saríaövezetekben háború van-e? Ott, ahol egy emberöltővel ezelőtt még fehér munkásosztálybeliek éltek, most pedig a maradék, időközben elöregedett lakosokat a többségi muszlimok fizikailag, lelkileg terrorizálják? Õk vajon háborúnak érzik azt, ami velük történik?

Ami most bennünket érdekel: több európai érzi-e magát fenyegetett helyzetben, mint mondjuk negyven évvel ezelőtt? És az is érdekel bennünket, hogy az állam ugyanabban a körben képes-e szavatolni polgárai biztonságát, mint egykoron? És ha megváltozott a helyzet, miért változott meg?

Ez utóbbi kérdésre egyértelmű a válasz. A nem európai, nem keresztény kultúrkörből érkező tízmilliók miatt változott meg Európa veszélyérzete. A kontinensen élő, de be nem illeszkedett, vallási-politikai fűtőelemtől elvakult emberek miatt vagyunk ma veszélyben. Fenyegette Európa biztonságát a baszk, északír, dél-tiroli konfliktus? Vagy a történetesen európai bosnyák és albán muszlimok? Soha. Csak és kizárólag az Európában letelepített, állampolgárságot kapott vagy egyszerűen itt időző több tízmillió ember miatt alakult ki a mostani helyzet. Ami persze nem jelenti a helyzet megfejtését. Nem mondjuk azt, hogy nem léteztek gyarmati bűnök, hogy Izraelben nem kegyetlenkedtek az arabokkal, és hogy George Bush iraki háborúja jó ötlet volt. Az sem állítjuk, hogy a vallási hovatartozás mellett nincsenek fontos szociológiai, történeti, kulturális összetevői a miért éppen ők kérdésnek – mindössze jelezzük, hogy az újfajta, 21. századi terroristák nagyszülei még nem Európában születtek. Talán nem véletlen, hogy Európában nem minden muszlim terrorista, de szinte minden terrorista muszlim. Azon belül pedig a leggyakrabban arab (egyszer azon is elgondolkodhatnánk, tipikusan miért nem robbantanak kontinensünkön perzsák, törökök, kurdok?).

Európában ma sokkal fenyegetettebbeknek érezzük magunkat, mint húsz évvel ezelőtt. A veszélyérzet az utazási szokásoktól a privát emberi kapcsolatokon át a politikai szimpátiákig sok mindenre rátelepedett. Egyelőre csak ösztönösen, de már százmilliók érzik, hogy valami végleg megromlott. A mai helyzet nagyon hasonlít az első világháború előtti néhány esztendőre: az európai ember akkor is érezte a sodródást, még ha nem is tudta pontosan megfogalmazni, mi a baj. Olvassunk csak bele Bánffy Miklós Erdélyi történetébe:

„Ama hosszú békekorszak, melyben Európa 1878 óta élt, 1911 tavaszán ért véget. Az első félévben még semmi sem mutatja az elkövetkezendő változást. Néhány alig észlelhető apró tünet, melynek értelme csak sokkal később derült ki, kapcsolatuk egymással csak évekkel később világosodik meg, és csak azok számára, akik kutatnak utánuk, csupán pici szórványos események jelzik, hogy Európa nyugalma nem a régi. Olyanok ezek, mint amikor ragyogó estén a láthatár peremén halvány szürkeség fogadja a leáldozott napot, vagy az a halk ismeretlen morgás, ami a földrengést megelőzi.”

2017-ben a bevándorlás a halk morgás. Már nem is morgás: egyre erősödő hangzavar. Ha akar, ha nem, az európai embernek a bevándorlás ügyében állást kell foglalnia. Egy idő után ugyanis az Európában élő régiek-újak töréspont figyelembevétele nélkül képtelenek leszünk leírni helyzetünket, bajainkat, teendőinket. Nyugat-Európában a sajtóra kényszerített szájzár és a több évtizedes agymosás miatt sokan nem látják, hogy nagy a baj, s hogy a folyamatos bevándorlás alámossa az európai társadalmakat. A háború megkezdődött, sőt, már zajlik is, de csak az egyik félnek van tudomása róla. A másik még nem vette fel a kesztyűt, talán nem is tudja, mert a kéz elszokott az erős szorítástól.

Európában a kisközösségek elveszítették történelmi súlyukat, a fontos döntések a nagyvárosokban születnek. A nagyváros, a bevándorlás melegágya, a hagyományos értékek temetője, s mint ilyen, alkalmas háborús színtér a jövevények számára. Kezükre játszik az is, hogy világunk teljesen globalizálódott: a heti három dollárból élő bangladesi kettőt kattint az internetkávézóban, és máris elé tárul a vágyott Európa, ahol minden nap buli van, ahol minden nő kurva, ahol jó kocsikkal járnak, és könnyű az élet. Nem is olyan régen esélyük sem volt, hogy zárt társadalmaikból valamiképpen Európába vergődjenek, ma felkerekednek, és GPS-szel jönnek Ásotthalomig. Szerencséjük van a liberális jogállamokkal is, amelyek képtelenek szavatolni a polgáraik biztonságát, ehelyett emberi jogista lózungokkal, álhumanista szövegekkel fogadják a honfoglalókat.

Végezetül gondoljunk arra, hogy ennek a háborúnak teljesen más a természete, mint a megszokottnak. Ez a háború a tömegtájékoztatásban, az interneten, a mobiltelefonokon keresztül zajlik. A befolyásolási képességről szól a mai háború, arról, hogy ki uralja az európaiak gondolatait. Hogy ki irányítja őket félelmeik vagy éppen elhatározásaik alapján, hogy ki bénítja meg, vagy serkenti cselekvésre őket. Ebben a küzdelemben – mint jeleztük – Európa még nem vette fel a fegyvert. De ettől függetlenül közvetlen veszélyben vagyunk. A barbár hadak itt dörömbölnek a kapukon, és nincs messze az idő, amikor valamit mondanunk kell nekik. És nem feltétlenül azt, hogy parancsoljatok, érezzétek jól magatokat, hanem inkább azt, hogy itt kerítés, mi itt, ti ott. Mert hogy ez a mi földünk, a mi vizünk, a mi hazánk. Nem tudjuk megoldani a problémáitokat, de nincs jogotok idejönni és elvenni azt, ami a miénk.

Ez a tét ebben az egészben, nem pedig az, hogy ki találja meg a helyes terminológiát a mostani helyzetre. Nincs háború? Rendben. De béke sincs, az is biztos. Olyan meg nem létezik, hogy egy kicsit háború van, egy kicsit béke, csak meccsek vannak, amelyeket előbb-utóbb le kell játszani.