Nézem a kincseimet – a családomat –, és a kétharmada nem a mai ország területének szülötte. Most komolyan azt várják, hogy ne fájjon? Hogy felejtsem el? Hogy törődjek bele? Nem fog sikerülni.

Érdekes az emberi lélek. Mint író, folyton csak ámulok. És amikor azt hinném, már mindent ismerek, mindig van új a nap alatt. (Ezért is jobboldali az ember, mert a jobboldal az emberi természetre épít, a baloldal meg szembemegy vele. Mármint céljait tekintve. Mert taktikailag a baloldal is az emberi természetre épít, az emberi irigységre.)

Szóval közismert a tény, hogy 1940-ben, a második bécsi döntés idején, amikor Észak-Erdély és a Székelyföld visszatért, az ítélet kihirdetése után Mihail Manoilescu román külügyminiszter elájult. Képtelen volt feldolgozni lelkileg, hogy az országa területének ötöde vagy hatoda elvész.

Hogy nekünk milyen lehetett az, hogy az országunk területének majdnem háromnegyedét elcsatolták, hogy egyedül a Román Királysághoz nagyobb terület került, mint az egész megmaradt Magyarország, az vélhetően nem érdekelte őt. Hogy mi mit érezhettünk, nekünk ez mit jelenthetett, azt nem értette meg, nem akarta megérteni, de a sajátját nem volt képes feldolgozni.

Az utódállamok azóta is folyamatosan ezt csinálják. Valljuk be, nem is tehetnek mást. Azzal nem lehet szembesülni, hogy mást kitúrok az otthonából, és beköltözve tévézek a volt tulajdonos gatyájában, és kortyolgatom a sörét. Valamilyen indok kell, hogy utálkozzam, és én legyek a sértett. Önmagam előtt. Ezért vizionál a derék szlovák Uhorskót meg gonosz magyar nemest, és a szegény román meg mindenféle dákot.

Azt írtam, szegény. Igen. Szerencsétlenek kaptak 100 évnyi szorongást. Mert ők ugyanúgy nem heverték ki Trianont, mint mi. Ha a szakítás után valaki még évek múltán is a volt kedvest gyalázza, az még nem heverte ki.

Mi viszont értsük meg őket, mert ők is emberek. Az ökölrázás nem vezet sehova, inkább nevetséges. A valódi folyamatok a mélyben történnek, nem okvetlen láthatóak, és nem kíséri őket cintányér és rezesbanda. Mutassuk meg, hogy mi vagyunk a családfő, és ha eljő az idő, fogadjuk vissza az engedetlen gyerekeket. Mert el fog jönni.

De azért mindannyiunknak tennünk kell.