Három nappal azelőtt, hogy az Európai Parlament egy része önkívületben ünnepelte Judith Sargentinit, valamint Judith Sargentini önkívületben ünnepeltette magát, megint megkéselt egy migráns néhány járókelőt Párizsban. Jöttek ki az emberek a főleg művészfilmeket játszó mozihálózat, az MK2 La Villette-i soktermes mozijából, amikor az afgán fiatalember találomra szurkálni kezdte a nézőket. Hét embert megsebesített, közülük négyen aznap éjszaka még élet és halál között voltak, másnapra kiderült, hogy túlélik. Túlélik, hogy moziban voltak, túlélik, hogy Párizsban az utcán voltak, túlélik, hogy egy afgán férfinak nem tetszett, hogy francia emberek a civilizált életformának megfelelően esténként például megnéznek egy filmet.

Amikor a migráns (még az indexi, Kálmán Olga-i szabályrendszerben is migránsnak kell neveznünk: afgán állampolgár, semmilyen legális francia papírja nem volt, azt sem tudják, hogy került Franciaországba, satöbbi, satöbbi), tehát a migráns a terrortámadás (igen, terrortámadás) után menekülni kezdett, majd egy éppen ott tébláboló férfi egy pétanque golyóval hátba dobta, gerincen találta a bűnözőt, az összeesett, a rendőrök meg elfogták.

Ez egy szokványos párizsi történet, igaz, a pétanque golyó már szinte egy filmjelenet.

És a folytatás is szokványos. Előkerült a férfi (egyébként egy muszlimról van szó), aki megdobta az afgánt, és nyilatkozott az AFP-nek. A fő állítása: láthatóan zavart elmeállapotú emberről volt szó. És a hírügynökségi felvételt mutogatták aztán a televíziók, boldogan megírták az újságok. Hiszen aki elmebeteg, az nem lehet terrorista. (Tudjuk a szocialista francia belügyminisztertől, hogyha a titkosszolgálat szerint is dzsihadista érzelmű muszlim megöli az utcán az anyját és a nővérét, életveszélyesen összevagdos egy járókelőt, késsel fenyeget egy rendőrt, azt üvölti, hogy Allah Akbar, attól még messze nem terrorista, hiszen csak a családtagjait akarta kiirtani – sőt, ez sikerült is –, tehát az eset nem terrorizmus, hanem családi dráma.)

Franciaországban ha egy muszlim kísértetiesen úgy csinál, mint egy terrorista, de feltételezhetően pszichésen zavart (elmebeteg), akkor nem terrorista.

Így persze Franciaország szerencsés ország, hiszen kevés terroristája van. Igaz, minden terrorista egyúttal pszichopata is, hiszen normális emberek viszonylag ritkán vezetnek repülőt például egy magas toronyháznak, de ez ezek szerint mellékes körülmény.

Néhány napja láttam az egyik francia televízióban a Szalafisták című francia dokumentumfilm előzetesét, az egyik kábeltévé fogja vetíteni. Annak idején be akarták tiltani a francia vetítését a mozikban (már túl voltunk Bataclanon, 2016 januárja volt), mert sokan tiltakoztak miatta. Nem véletlenül, láttam annak idején a filmet, próbálok nem durva szavakat használni, de hát gusztustalan propagandamocsokról van szó. Elszánt és elkötelezett muszlimok valami szépet és nagyot akarnak, hősiesen gyakorlatoznak és másfél órán át gyűlölködnek. A betiltásról vagy nem betiltásról szóló televíziós vitákban gyakori érv volt, hogy (én teszem hozzá: undorító, dzsihadistapárti, terroristavédő) dokumentumfilmről van szó, amely az áldozatokkal sem szolidáris, ezt elismerték a film védői, de gyorsan azt is mondták, hogy nem baj, hogy minden kommentár nélkül mutogatják az aljasságokat. A nézők majd úgyis tudják, hogy kell érteni, nem is kell ezt elmagyarázni senkinek, hiszen mindenki látja, hogy ezek nem normálisak. Vagyis akkor nem is veszélyesek és vetíteni is lehet. Az akkori szocialista kormány végül kegyetlen cenzúrát vezetett be a dzsihadista alkotás ellen: 18 éven felülieknek lehetett csak megnézni. (Franciaországban a korhatáros tiltás csak ajánlás, tehát a moziknak be kell engedni egy tízéves gyereket is mondjuk egy horrorfilmre.)

Egy nappal a mozinézők megkéselése után, tehát mindössze két nappal Judith Sargentini bevándorláspárti eposza előtt egy muszlim ellopott egy szép nagy szürke Mercedest Dijonban, a gazdag és békés burgundi városban, meg sem állt Lyonig, valahogy bejutott a repülőtér kifutójára, egy munkást elütött, közben azt üvöltötte, hogy Allah Akbar, de mielőtt nekiment volna egy repülőgépnek, elfogták.

Hajlamos lennék rá is azt mondani, hogy bizony ez egy terrorista. Az egyik legjobban őrzött területre, Lyon nagy, nemzetközi repülőterére erőszakkal bemegy egy lopott autóval, a kifutópályán rohangál fel-alá, megsérül miatta egy munkás és közben azt üvöltözi, hogy Allah Akbar. Mintha terroristának nézne ki. A lyoni ügyészség vezetője is először ezt gondolta, a francia hírtelevíziók délutáni híradóiban – lehet, hogy meggondolatlanul – még arról beszélt, hogy ki kell vizsgálni, hogyan radikalizálódott. Másnap viszont már nem is börtönben volt a terrorista, mivel a letartóztatásakor azt mondta, Allah küldte, tehát elmebeteg, vagyis pszichiátrián a helye. Ott is van. Egy nap alatt eldöntötték: nem terrorista, hanem elmebeteg. És mint tudjuk, Franciaországban a kettő kizárja egymást.

De hát pontosan tudjuk, valójában miről van szó. Franciaország elvesztette a háborúját a bevándorlókkal szemben, a párhuzamos társadalom visszafordíthatatlanul kialakult, mára annyi maradt mint teljesíthető feladat: minél kevésbé féljenek a francia emberek.

És erre a legjobb megoldás: muszlim terroristákra azt mondani, hogy nem is azok. Szociopaták, pszichopaták, rossz gyermekek és rossz testvérek, egyszerű autótolvajok. Egyszerűbb ez mind a két félnek. A francia államnak és a francia állampolgárnak. Sőt, akit érdekelnek a brüsszeli hírek, annak talán még egy Sargentini is jól jön. Ahogy egy Macron is. Megnyugszik. Hiszen napnál világosabb: nem a bevándorlás, nem a terrorizmus, nem a bevándorlás és a terrorizmus összekapcsolódása a legnagyobb baj ezek szerint. És akkor talán majd hátha félni sem kell Párizs legújabb negyedében, ha vasárnap késő este kijön Párizs egyik legújabb mozijából.

Egy ideig el lehet hitetni, egy ideig el lehet hinni, hogy nincs akkora baj. Egy ideig.

Úgy gondolom, nagyjából májusig.