Régi, rosszul felfogott mondóka, hogy akiről nem beszélünk a közéletben, az nincs, és azért nem kell beszélni róla, mert akkor lesz. A Pride ellenzői például gyakran azt mondják, egy szót sem szabadna szólni, írni, és akkor egyedül menetelnek majd, süket csendben. Tévedés. Ami felbukkan, elharapózik, hódít vagy csak egyszerűen jelen van, pedig nagyon nem kellene jelen lennie, azt mindenekelőtt meg kell ismerni. És amikor megismertük, amikor átlátunk rajta, majd eldöntjük, hogy ártalmatlan vagy veszélyes.

Ma Gulyás Mártonról elmélkedünk egy kicsit.

Kezdjük azzal, hogy a düh és az erő nem ugyanaz. Minden küzdősportot űző tudja, hogy a dühből támadó ember szükségszerűen veszít. Lehet, hogy képzetlenebb versenyzők ellen a puszta indulat, a nyers, kontrollálatlan erőkifejtés átmenetileg hatásos, de élesben, valódi tét mellett soha nem győz, aki elveszíti a fejét.

Gulyás Márton nem tudja, ezért írjuk le még egyszer: a düh és az erő nem ugyanaz.

A kyokushin megalapítója, Sosai Oyama jelmondatai – általános igazságok lévén – egy az egyben átemelhetőek a közéletbe. Előbb ismerd meg önmagad, aztán a többieket, tanácsolja a mester, és valóban, aki önmagát nem ismeri, aki gyermekkori, fiatalkori nyomorúságát, meghasonulásait belefojtja a küzdelembe, és nem akarja megérteni, elemezni a másikat, máris veszített. Azt is mondja Oyama, hogy a figyelmetlenség és a tények semmibevétele szerencsétlenségbe sodor. És azt is, hogy soha nem szabad megfeledkezni erősségeinkről és gyengeségeinkről, testünk korlátairól és technikánk minőségi szintjéről.

Amikor Gulyás Márton megzavar rendezvényeket, hívatlan vendégként ordítozik, szerkesztőségi munkatársakat fenyeget, a saját sírját ássa. Az embernek persze viszket a tenyere, néha úgy érzi, jó volna reagálni, és mindenféle príma ötletei támadnak Gulyás garázdálkodását elnézve. Például átfut az ember agyán, hogy egyszer, csak egyetlen egyszer letehetnék azt a kamerát, ne hozzák magukkal, egyszerűen csak jöjjenek el, mondjuk öten. Én is ott lennék, valamint négy barátom, akik garantáltan nem meghasonlott középosztálybeli, értelmiségi pöcsarcok, mint Marcikáék, hanem úgymond munkásszármazású férfiak. Aztán amikor nincs láthatáron az őrző-védő kamera, majd elleszünk valahogy.
 

Csakhogy ez a gondolatmenet téves. Ilyesfajta eszközöket akkor alkalmazunk, ha valóban megtámadnak bennünket, ha a túloldalon nemcsak pusztító düh, hanem stratégia is látszik, és védekeznünk szükséges. Gulyásék Marcikájáról azonban nem a veszély, hanem a röhej szó jut az eszünkbe. Nem mondom, hogy a fajtája nem szokott emberekre vadászni, amikor átmenetileg felbomlik a rend, de szerencsére mégsem vagyunk 1944-ben vagy 1957-ben. Gulyás Márton – és ikertestvére, Fekete-Győr András – nem azért rontanak rá újságírókra, másként gondolkodókra, mert vagányak, bátrak, hanem azért, mert gátlástalanok. És mi tagadás, bátorság és gátlástalanság között akad némi különbség. Ha például valaki a lépcsőházban mutogatja a pélóját, kétségkívül bátor, de sokkal inkább gátlástalan. Puszta figyelmességből próbáltam olyan példát hozni, amelyet Márton és András is megért, köszönöm.

Gulyás Márton és a többi bajkeverő addig pimaszkodik, amíg engedik. Nem szükséges erőszakkal, erővel elhallgattatni őket, elvégzik a munkát saját maguk. Ha például valakit nem érdekel a politika, viszont balettrajongóként jelen volt a nézőtéren, amikor Gulyás megzavarta Markóék előadását, örökre beárazta magának a provokátort. Az efféle botrányok sokkal több ellenséget, mint barátot szereznek. Arról nem is beszélve, hogy aki a fenti jelenetnek tapsol, aki nem érzi kínosan magát, és nem szégyenkezik a magabiztos butasággal parádézó hülye gyerek láttán, azzal egyébként sem lehet mit kezdeni, jó helyen van ott, ahol van, valami illegalitásba vonult földalatti színházban vagy szómaszturbáló értelmiségi szakkörben.

Gulyás Mártonék azonkívül megfizetett emberek. Politikai kitartottak. Külföldről felbiztatott közéleti prostituáltak. Pénzért, egoizmusból bohóckodó paprikajancsik. Ha tavasszal vereséget szenvednek a pártfogóik, akkor elmúlnak majd, mint kamasz orráról a pattanás.

Addig legyen türelmünk és méltóságunk kivárni a végét. Helyettük inkább a mögöttük állókra összpontosítsunk, velük van, lesz meccsünk. Gulyásékat elnéző, kedves mosollyal kezeljük, és mindig gondoljunk arra, hogy minden egyes akciójukkal valószínűleg újabb és újabb szavazatokat hoznak a Fidesznek. A kampányban egyszerűen csak rájuk kell mutatni, hogy miféle minőség türemkedne itt a Fidesz helyére, és az emberek pontosan megértik majd, miről van szó. Mert azért azt ne feledjük: Gulyásék vannak úgy húszezren, de akkor a szenilis nagyit és a kedvenc nyeles vibrátorukat is beleszámoltam.

Mi pedig vagyunk néhány millióan.

Nehogy már a nyúl tossza meg a mamutot, Marcikám!