Szidják Novák Katalint. Szidják, pedig Novák Katalin csak annyit mondott, hogy a homokos együtt élés az nem család.

Nem azt mondta, hogy vasra kell verni valakit, és kitűzni fejét a budai Vár tornyára. „Most mér', az élettársi kapcsolat is ugyanolyan család, mi is szeretjük egymást annyira stb.” Ettől a sunyi affektálástól mindig ingerült leszek, s meg kell hallgatnom egy korai Manowar-albumot, hogy helyrerázódjak kissé. És most mielőtt agybajt kapnak libsik és „valódi konzervatívok” – ezt a kettőt nekem valamiért nehéz megkülönböztetnem –, majd sikítva nyúlnak a fiókban tárolt „Én elítélem a megkülönböztetést, a gyűlöletet, és minden ember egyenlő!” feliratú póló után, ezt a tételt kissé kitágítom:

A nem homokos együtt élés sem család.

(De rohadtul kell okádnom attól, hogy korunkban mindig görcsösen fel kell mutatni egy ellengesztust, egyfajta „De nekem is vannak vegán barátaim”, „Együtt ministráltam egy roma fiúval”, meg „A múlt héten is megdicsértem egy kortárs néger leszbikus festő képeit, nagyon jók, és tökre elfogadom őt, semmi bajom vele!” Hol egy köpőcsésze?)

Nézegetem a 24.hu nevű, sorosista internetes csasztuska idevágó cikkét. „A család szerepe az élet továbbadása”. Ezt így kiemelik vastag betűkkel, fekete háttérrel, rémisztően. „Juj, mit mondott. Húúúúú…”. Én meg nézem, ásítok, hát jól van, Novák Katalin elmondott pár közhelyet, azt annyi. Lapozzunk.

Ezek meg itt beszarnak, és olyan pánik lesz úrrá rajtuk, mintha azt mondta volna, hogy mindjárt indulnak azok a bizonyos vonatok.

Létezik vajon nem idióta libsi?

Szóval akkor kezdjük: Először odáig jussunk el, hogy a világban léteznek szintek. (Ez egy balliberálisnak rendszerint már itt nem követhető.) Ha Gizikét hazaviszem a diszkóból, és meghúzom – feltéve, ha sikerül részegen –, az még nem család. De ez semmi! Ha Gizikét hazaviszem, és részegen meghúzom, ő onnantól fogva még csak nem is a barátnőm.

De ha Gizike mondjuk már a barátnőm – ezt a részegen diszkó után egyből meghúzás szertartása erősen nehezíti, a férfiember, ha másban nem is, ebben mindig konzervatív –, attól ő még nem az élettársam. És ha mondjuk, már ott tartunk, és az élettársam a kis Gizike, akkor még mindig nem a feleségem.

A szintek kiiktatása maga a nagybetűs baloldaliság. Ez a szellemi zsákutca lényege. A nivellálás, a minőségi különbségek felszámolása. Nem véletlen, hogy mindig a felsőbb szinteket támadják, és mindig az alsóbb szinteket próbálják helyzetbe hozni. (Az írástudatlan suttyó egyenlő a történészprofesszorral. A beözönlő idegennek ugyanannyi joga van, mint a saját nemzetem fiának. Tehetség nélkül is lehet valaki festő, elég, ha odacsöpögtetünk pár pacát a vászonra. Vashordókat ütögetünk, és az éppúgy zene, mint Bach vagy az Iron Maiden stb.)

Ki dönti el, mi a zaj, és mi a zene? – nyafognak. Ki dönti el, hogy mi a család?

A család nem arról szól, ki kit és mennyire szeret. A család egy társadalmi konstrukció. A család férfi és nő szövetsége utódok felnevelésére. (Mert azonos neműek nem tudnak utódot létrehozni, ha meg örökbe fogadnak, az utód lelkileg sérül, és az hosszú távon a közösségnek rossz.)

Ez a család. És ezért ez a család. Pont.

A család ugyanis nem arról szól, hogy neked jó legyen. A család arról szól, hogy a közösségnek legyen jó!

De nézzük csak újra. Ha az élettársi kapcsolat – akár ellentétes, akár azonos neműek a résztvevők – ugyanolyan család, mint az, melyben egy férfi és egy nő két gyereket nevel, akkor ilyen alapon azzal is egyenrangú, hogy Gizikét hazaviszem a diszkóból, és részegen lehányom.

Ha jól tudom, ma Magyarországon – nagyon helyesen! – kiemelt támogatást kapnak a családok. Ha viszont a család az, ami nekem tetszik, akkor, ha Gizikét hazaviszem a diszkóból, ezért nekem voltaképp még pénzt is kellene kapnom.

Szerintem sok derék hímsoviniszta pattanna fel erre, majd így kiáltana. Ez az Béláim! Ez kell nekünk! Éljen a haladás!

(A borítókép a szerző munkája.)