A Londonban muszlimok közé hajtó fehér férfi – bármi is motiválta tettét – szomorú jelképe annak, ami Európára vár. Nem évtizedeken, hanem néhány esztendőn belül. Az iszlamista terrorizmusra megérkezett a válasz, és mostantól egyre gyakrabban hallhatunk majd ilyesmiről. Biztosak lehetünk abban, hogy mindkét oldalon lesznek emberek, akik találnak ürügyet a leszámolásra, ellencsapásra.

Az erőszak elszabadult, és immáron a saját útját járja. Már az is csoda, hogy eddig nem jöttek a válaszcsapások, hogy nem torolták meg az iszlamista erőszakot a mindenre elszánt európaiak. A rossz hír, hogy az erőszak spiráljából egyelőre nincs kiszállás. A háború elkezdődött, még akkor is, ha sokan azt hiszik, háborúzni csak egymással szemben álló hadseregek szoktak.

Az erőszak spirálját Észak-Írországban figyeltem meg a legalaposabban. 1994 és 2000 között négyszer forgattam filmet a feldúlt tartományban, írtam könyvet és sok-sok cikket a polgárháborúba zuhant protestáns és katolikus közösségről. A párhuzamból számunkra csak az erőszak természetének vizsgálata érvényes, hiszen az a háború teljesen másról szólt, mint a mostani.

Az erőszak spiráljának a lényege, hogy minden érintett, legyen az magánember vagy közösség, lépésenként hágja át a saját erkölcsi normáit, és a végén, a mindennapos erőszak árnyékában már mindenki egyformán áldozat. 1969-ban úgy kezdődött az északír polgárháború, hogy Derryben az átvonuló Orániai Rend tagjai félpennysekkel dobálták meg a Bogside negyed katolikus lakóit. 1998-ban pedig úgy végződött a polgárháború, hogy mintegy 3600 áldozata volt a vérontásnak, ami Nyugat-Európában példátlanul magas szám. A résztvevők, a helyi protestánsok és katolikusok (később kiegészülve a brit hadsereggel) lépésről lépésre hágták át az írott és íratlan törvényeket. Először csak őszintén és kölcsönösen utálták egymást, majd emberi jogi tüntetések zajlottak, aztán előkerültek a fegyverek, végül vadászni kezdtek egymásra utcán, kocsmában, temetésen, az élet különböző fórumain. Nyugat-Európában mára túllépett a harmadik fázison az iszlamista terrorizmus, hiszen megkezdődött a fegyveres vadászat, a furgonos gázoló esetéből úgy sejtjük, kölcsönösen. Az erőszak spirálja forog, és beszippant minden résztvevőt.

Fontos tanulsága az északír konfliktusnak, hogy egy maroknyi kisebbség is eredményesen működtetheti az erőszakot. Az erőszakot, amely azonban már a társadalom minden egyes tagját fenyegeti. A mostani nyugat-európai konfliktusban, akárcsak hajdan Észak-Írországban, a hatalmas többség eredendően semleges, nem fogna fegyvert, nem támogatná egyik vagy másik gyilkos társaságot, de az erőszak spirálja végül sokukat bedarálja. Amikor személyesen megtámadják, vagy felrobbantják, lelövik a szeretteit, feldúlják az otthonát, betörnek a templomába, akkor a polgári lakosság egyre több tagja segítséget nyújt az „övéinek” „azok” ellen. Lassan kiépül az erőszak hátországa, akkoriban a militáns belfasti és derryi gettókban, manapság a kelet-londoni, brüsszeli, párizsi negyedekben, valamint a futballszurkolók, neonáci csoportok, radikális szervezetek körében. Az erőszak egyre szélesebb körben terjed, és bár gyakorlóinak köre számban soha nem múlja felül a hallgató többségét, mégis bőven elegendőek lesznek ahhoz, hogy félelmet keltsenek és tartósítsák a társadalomban a háborús pszichózist.

A háború a szó szoros értelmében vett háború. Csak éppen más eszközökkel vívják, mint Nagy Sándor vagy Napóleon. Veszélybe kerülnek a békés, mindennapi élet színterei, bárhol robbanhatnak bombák (és robbannak is), az emberek félnek tömegrendezvényekre járni, a turizmus visszaesik, az önkormányzatiság elsorvad, az államhatalom megszűnik bizonyos lakónegyedekben. Egy-egy nagyváros militáns részei tovább gettósodnak, virágzik az erőszakos szubkultúra. Ráadásul a terroristák (és fehér szélsőségesek) utánpótlása soha nem apad el, hiszen követendő példává emelkednek a helyi társadalomban. Lassan az erőszak is intézményesül: a pancserek eltűnnek, az elkövetők profi gyilkosokká válnak, egyre jobb fegyverekkel, egyre pontosabb és szigorúbb központi ellenőrzéssel. A 21. századi hírközlési forradalom minden vívmánya rendelkezésükre áll: ebből a szempontból sokkal nehezebb a rendőrség és a szolgálatok dolga, mint negyven évvel ezelőtt Észak-Írországban.

A gyógyulás lassú évtizedek munkája. Észak-Írországban akkor ért véget a polgárháború, amikor a hadviselő felek ráébredtek, hogy nem tudják végleg felszámolni a másik közösséget. Amikor már minden családban akadt sebesült vagy halott hozzátartozó, a házkutatások mindenkit elértek, az erőszak önmagába fordult vissza, és a terroristák a saját szakadárjaikat vadászták – akkor lett vége. Az iszlamista erőszak azonban nem számolja fel magát, mert túlvilági ígéret fűti. A dzsihadista nem követ politikai logikát, mint az IRA-aktivista, hanem újabb és újabb trófeára áhítozik. Küldetést teljesít, önmagát teljesíti ki halálával – vagyis tárgyalásképtelen.

Ezt a háborút kiszámítható rendőrségi fellépéssel, elkésett titkosszolgálati reagálással, a hadsereg kivezénylésével nem lehet felszámolni. Ezt a háborút csakis politikai eszközökkel lehet felszámolni. Jelenleg két színtéren folyik a küzdelem: a sajtóban és a parlamentekben. A sajtóban a befogadáspártiak és a bevándorlás ellenzői egyaránt a jövőt építik: amit az európai emberek többsége gondol vagy nem gondol iszlámról, bevándorlásról, terrorizmusról, annak döntő szerepe lesz a továbbiakban. A nemzeti parlamentekben pedig az a kérdés, hogy a nemzetállami Európa hívei, vagy a bevándorláspártiak képviselnek több választót, eldöntve ezzel azt a kérdést is, hogy az európaiak az életet vagy a halált választják?

A háború tehát a mi lelkünkben is folyik, a vírust mi is megkaptuk. Vagy már régóta hordozzuk, csak késett a diagnózis? Bármi is a válasz, háború van, és ezt muszáj megértenünk, mert különben újabb tévhitekbe ringatjuk magunkat.