Alig ütötte el a templom tornya a delet, máris szép számmal gyülekeztek az érdeklődők.

A kis terem máris zsúfolásig volt, holott a kezdés csak délutánra lett meghirdetve. Hátul, az ablaknál lett felállítva egy emelvény. Rajta asztalok és székek. Ezen ülőalkalmatosságokon foglalnak majd helyet a zsűri tagjai, jelesül: a tanító, a jegyző, a kántor, a tiszttartó, a plébános, és maga a tekintetes állomásfőnök úr, a zsűri elnöke.

Az állomásfőnök úr igen komoly férfiú hírében állt. Kackiás bajuszához fémkeretes monoklit viselt, mely mögül szigorú pillantásokat lövellt az egybegyűltekre.

– Szigorú vagyok, de igazságos! – mondogatta néha.

Mutatóujját ilyenkor pedánsan a magasba emelte, majd a mondat végén általában megpödörte a bajuszát.

Fess férfiú volt, annyi szent.

A versenyzők izgatottan toporogtak a színpad mögé felfüggesztett hatalmas függöny mögött. Mindenki az esélyeket latolgatta. Az óra mutatója a falon lassan, álmosan vánszorgott előre, mint Elemér, az ősz pofaszakállú postás, amikor elsején körbehordja a nyugdíjat, majd elérte a 4-est. A zsibongás ekkor elhalkult, majd a plébános úr – aki titokban burnótozott – kérdő pillantására az állomásfőnök úr felállt, és ünnepélyes arccal megadta a jelt.

– Kezdhetjük!

Elsőként a munkásosztály képviselője lépett a színpadra.

A viseltes, zsíros zakót és svájcisapkát hordó borostás arcú fiatalember akkurátusan elrendezgette a zsebében röplapjait, sarokba helyezte méretes kalapácsát, majd megtörölte szénporos homlokát, s a mikrofonhoz lépett.

– Elvtársak! – lendítette öklét a levegőbe. – Mi, kommunisták, különleges anyagból vagyunk gyúrva. Tartsuk magasra a vörös zászlót, ha kilencvenkilenc százalékunk belepusztul is! Szedjük fel a régi, kapitalista vasúti síneket, s rakjunk helyettük újakat, amelyek megfelelnek az új kor szellemének! Isten nélkül és imádság nélkül, de műtrágyával és traktorral! Teljesítsük négy év alatt az ötéves tervet! És ne feledjük, akkor győznek a forradalmak, ha vértől vöröslenek a folyók; de érdemes is vért ontani, ha tökéletes emberi társadalom a jutalmunk.

A produkciót udvarias, bár kissé langyos tetszésnyilvánítás fogadta.

A következő versenyző egy beesett vállú, s űzött pillantású anarchista volt. Amíg a színpadra mászott, folyton az orrát piszkálta, s aki mellett elhaladt, mindenkire vetett egy haragos pillantást. Miután ketyegő bombáját a közrend fenntartására kivezényelt csendőrök szolid, ámde határozott formában elkobozták, halkan szitkozódott, majd rövid torokköszörülés után megkezdte műsorát.

– Az uralom, a tekintélyelv legfőbb képviselője az állam. Ezért nem lehet más célunk, mint hogy megszűnjön maga az állam, tehát a miniszterek, a hivatalnokok, a papok, a bírók, a rendőrök és a katonák diktátuma. Minél több teret foglalunk vissza az elnyomó államtól, minél kevésbé engedelmeskedünk a szüleinknek, a tanárainknak, a feljebbvalónknak, minél kevésbé tartjuk be a törvényeket, minél kevésbé vetjük alá magunkat az ostoba és bigott hagyományoknak, annál közelebb kerülünk egy valóban szabad társadalom megvalósításához.

Itt tartott egy kis szünetet, majd hangját felemelte:

– Az egyetlen értelmes cselekvés a rendszer elleni harc!

A második versenyző műsora után egy darabig álmos némaság honolt, mindössze a kántor horkolása törte meg a csendet. Az állomásfőnök úr könyökével finoman oldalba is bökte.

– Kálmán, no, hát ébredj már! Most jön a kiskezitcsókolom.

Azzal bátorítólag biccentett az emelvényre lépő ifjú, ámde kissé szeplős ábrázatú hölgynek.

A pódium felől kisvártatva az alábbi megalkuvást nem tűrő mondatok törtek az ég felé.

– Az erőszak férfitulajdonság! Pusztán már annak a biológiai ténynek köszönhetően is, hogy a férfi fizikuma általában erősebb, s így a nők teste a férfiak által könnyen megerőszakolható. A férfiak testi erejükre támaszkodva politikai és gazdasági fölényre, elnyomó és kizsákmányoló hatalomra tettek szert az évezredek folyamán. S szeretném külön kihangsúlyozni – fordította kissé kipirult arcát az állomásfőnök úr felé az ifjú hölgy –, hogy ez most sincs másképp!

A zsűri minden bizonnyal túl sok hasonló produkciót látott már, mert csak félig-meddig, vagy egyáltalán nem figyelt oda. A tanító úr magában elmélázva azon morfondírozott, hogy lassan már minden fehércselédből tanár, ügyvéd vagy mérnök lesz, miközben a háztartásokban egyre csak nőnek, növekednek a mosatlanhegyek, s lehet, ki kéne békülnie a hites feleségével, már csak azért is, mert az ő rétesének messze földön nincsen párja. Az utolsó mondatra azonban mégiscsak felkapta a fejét.

– A homoszexualitás sokkal természetesebb a hagyományosnál, mivel azonos nemű egyedek könnyebben tudnak egyenrangú kapcsolatot létesíteni!

A kertekben piroslott a muskátli. A kántor magában arra az elhatározásra jutott, hogy a hívek között gyűjtést kell szervezni az orgona javíttatására. A jegyző a dédszülők fotográfiájára gondolt – Jenő bácsi a magyar királyi nemesi testőrségben volt huszár, s párducbőr kacagánnyal és címeres ezüstcsattal is rendelkezett –, amit a tisztaszobába kéne akasztani a feszület mellé. De a tiszttartó úr is jobb szeretett volna már másutt lenni, ugyanis a sógorával, meg annak volt katonatársával – aki, azóta Kassán szerzett trafikengedélyt –, vasárnaponként épp ilyentájt szokott lezajlani a nagy játszma, s az a pimasz gazember a múltkor is kétszer mondta be egymás után a negyven-száz piros ultit. S ezt azért – lássuk be – mégsem lehet annyiban hagyni!

A verseny azonban minden bizonnyal még sokáig eltarthat. Hiába, úgy tűnik, sosem lesz vége ennek a kornak.