Evolúció és intelligencia

Nicholas Wade a New York Times tudományos szerzője volt és genetikával foglalkozott. 2014-ben könyvet írt a rasszok és a genetika összefüggéséről. A szerző balliberális múltja garancia volt rá, hogy amit ír, az nem kerül támadások kereszttüzébe. Erre szüksége is volt, mert gondolatai egy konzervatív szerző esetében jó eséllyel rasszista vádakat kaptak volna.

Az intelligencia és a fajok összefüggéséről jó néhány kutatás született az elmúlt évszázadban, de mindegyik a rasszista áltudomány kategóriájába került a tudományos közvélemény szemében. Az egyik legismertebb Arthur Jensen. Õ a '60-as '70-es években úttörő vizsgálatokat végzett, a nevelés, öröklődés, rasszok és az intelligencia összefüggésére vonatkozóan. Széles körben vitatott munkája sok érdekes eredményt hozott, amik az intelligencia és az öröklés erős összefüggésére utaltak, a környezettel való gyenge korreláció mellett (pl. ikreket és örökbefogadott gyerekeket vizsgált). Jensennek a fajokkal kapcsolatos kutatásai azt mutatták, hogy a feketék intelligenciája jelentősen a fehérek intelligenciája alatt van, de a zsidók és kínaiak intelligenciája és még némely rezervátumban élő indián csoporté is magasabb annál. Ezt természetesen soha nem bocsájtotta meg neki a tudományos közvélemény.

A XX. század végéről a leghíresebb művet Richard J. Herrnstein és Charles Murray írta The Bell Curve címmel. Ebben az intelligenciát írják le a társadalmi státusz egyik legfőbb tényezőjének, az alacsony státuszú csoportok felemelkedésének legnagyobb akadályának pedig alacsony intelligenciájukat tartják. Természetesen masszívan rasszistának minősítették az írást.

Ezt azért tartottam fontosnak bevezetőként leírni, mert Wade a könyvében épp amellett érvel, hogy nem kell megijedni az ilyen eredményektől, mivel ezekre evolúciós agyarázat adható. Az egyik példája épp az askenázi zsidók, általa tényként kezelt jelentősen magasabb intelligenciájának evolúciós magyarázata.

Szaporulat és intelligencia

Gondolatainak számunkra érdekes eleme az ipari forradalom, a kapitalizmus és az európai fejlődés evolúciós és genetikai magyarázata. Az ipari forradalom idején Európában a magasabb jövedelmű csoportokban sokkal magasabb volt a gyermekek életben maradásának esélye. Ez átlagosan több mint kétszerese volt az alacsonyabb jövedelmű csoportokénak. A fennmaradt adatok szerint a szegényebbek életben maradt gyerekeinek száma ráadásul elmaradt a 2,1-es önreprodukciós szinttől. Érvelése szerint ez ötszáz éves távlatban, ami akkor száz évente 4-5 generációt is jelenthetett, jelentősen megnövelte a magasabb státuszhoz tartozó gének elterjedését, ami sikeresebb gazdasági növekedést, nagyobb vállalkozószellemet jelentett.

Ezzel van összefüggésben egy másik megfigyelés is. Az USA-ba bevándorlók között magasan voltak reprezentálva a vállalkozó szellemű, kalandvágyó, mobilis egyének. Ahhoz, hogy a történelem során bármikor valaki vállalkozzon otthona elhagyására, saját közösségének legbátrabb egyedei közé kellett tartozzon. Ezért az USA-ban végzett vizsgálatok szerint nagyon felülreprezentáltak ezek a személyiség típusok és az ehhez kapcsolható, de nem könnyen azonosítható gének.

Ennek másik oldalán azok az országok vannak, köztük Magyarország, ahonnan ez a kivándorlás megtörtént. Õk folyamatosan veszítették el ezeket a géntípusokat, aminek következtében többségbe kerültek a konformabb, kevésbé mobilis személyiségtípusok és gének. Ez magyarázatot adhat arra, hogy a magyar lakosság mobilitása miért ennyire alacsony, annak ellenére, hogy a XX. században a nagyvilágban épp ellenkező volt a hírünk.

Ebben a jelenségben természetesen nem csak a kivándorlás, hanem középkori folyamatok megfordulása is szerepet játszhatott. Az ipari forradalom előtti időkkel épp ellentétes tendenciák bontakoztak ki a XIX. századtól. A szegényebb és alacsonyabb státuszú csoportok szaporulata jóval magasabbá vált, és a gyerekhalandóság csökkenésével az ő géntípusaik kezdtek terjedni a társadalmakban. (Ez nem csak Európában, hanem az egész világon trend. Szinte törvényszerűen, minél szegényebb egy ország annál magasabb a szaporulat.) A kivándorlás és az alacsonyabb státuszúak nagyobb szaporulata Wade következtetésivel összhangban a gazdaságilag kevésbé sikeres gének elterjedését segíti immár közel 200 éve.

Miért érdekes ez ma nekünk?

Talán túl hosszúnak tűnik a bevezetés, de ezeket mindenképpen fontos tudni, ha a mai magyar szaporulatot értékeljük. A magyar adatok a fentiekkel voltak összhangban az elmúlt 150 évben. Minél alacsonyabb volt valakinek a képzettsége, annál több gyereket szült. A '60-as évek szexuális forradalmának „begyűrűzése” és a nők társadalmi szerepének alapvető megváltozása, a szabadság, az önmegvalósítás felértékelődése új trendet indított el a magasabb státuszúak között. A gyerek, a szabadság és önmegvalósítás egymással ellentétes tényezőkké váltak, és ezzel együtt divatjellegű lett, hogy kevesebb gyereket szültek azok, akik anyagilag leginkább megengedhették volna maguknak a nagyobb gyerekszámot. Ez a „divat” néhány évtized alatt fokozatosan lecsorgott a társadalom alacsonyabb státuszú rétegeibe is. Ez odáig fajult, hogy szép lassan már csak a 8 általánost sem végzettek körében volt magasabb a 2,1-es határnál a szaporulat, ami az ő génjeik relatív felülreprezentáltságát növelte a társadalomban.

Már körülbelül egy évtizede voltak jelei, hogy ez változhat, mára pedig egy komoly fordulat van kibontakozóban és ez értékes lehetőségeket hordoz az előző fejezetek tükrében.

Egy évtizede vált láthatóvá, hogy a magasabb társadalmi státuszúak szaporulata növekedni kezdett, és jóval az átlag fölé emelkedett. Háromgyerekes családok között gyakorlatilag ez a csoport és a legszegényebbek szerepeltek. A legutóbbi eredmények viszont már azt mutatják, hogy a legalacsonyabb státuszúak szaporulata is csökkenni kezdett, viszont a magas státuszúaké folyamatosan növekszik. Úgy látszik, az alacsonyabb gyerekszám társadalmi trendje, „divatja” fél évszázad alatt elérte a legalsóbb rétegeket. Épp eddigre a magas státuszúak között új trend bontakozik ki: a család és gyerekek jelentőségének növekedése, valamint az a képesség, hogy ezt összeegyeztesse a szabadsággal, az önmegvalósítással. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy a gyerek és a család az önmegvalósítás részévé vált. A hétköznapi tapasztalat is igazolja azt, hogy „divattá” vált a nagyobb gyerekszám a magasabb státuszúak között. Ezt erősen befolyásolja az apaszerep változása, ami Svédországban már több évtizede látható. Az a „cool” apa, aki törődik a gyerekeivel, aki iskolába, edzésre viszi őket, akinek önmegvalósítása részévé vált a gyerekeivel való törődés. Ezt a tényezőt már svéd tanulmányok is jelentősnek tartották a jó svéd születési adatokban. Ez pedig meglehetősen biztató a jövőre nézve. A magasabb státuszúak nagyobb szaporulatának hatására nemcsak a szaporulat növekedhet, hanem Wade elmélete szerint elterjedhetnek a gazdaságilag sikeresebb, mobilisabb vállalkozószellemű gének, ami társadalom egészét is hasonló irányba változtathatja. Valljuk be, erre nagy szükségünk lenne. Ez természetesen nagyon lassú, de látható folyamat lehet. A gyorsaságnak és hatékonyságnak egyik legnagyobb gátja a késői első gyerek megszülése, amiben egyelőre nem érzékelhető változás.

Új divat – valódi fordulat lehetősége a szaporulatban

A svédek, akik sok sikeres programot vezettek be a szaporulat növekedésére, látták, hogy a programoknak rövid távú hatásuk van. Egy-egy intézkedés átmenetileg növeli a szaporulatot, de néhány év múlva kimúlik a hatása és új intézkedés kell. A folyamat csak akkor változhat, ha divattá válik a nagyobb gyerekszám. A divatokat pedig a magasabb státuszú csoportok határozzák meg. A jelenlegi magyar számoknak ez a másik, az elsőn is túlmutató jelentősége. A 60-as években indult folyamat fordítottja játszódhat le, és ez néhány évtizedes távlatban újra emelheti a magyar szaporulatot.  

Ennek a lehetőségnek az igazolásához egy másik elmélethez kell visszanyúlnunk. A Lökonómia című nagyon szellemes könyv a keresztneveken keresztül mutatja be a divatok, szokások, trendek terjedését a társadalomban. Azt, hogy a magasabb jövedelmű és végzettségű családok szokásait hogyan veszik át a társadalmi létrán alattuk állók. Visszatekintve ezt láthattuk születésszám vs. szabadság/önmegvalósítás értékváltozásnál, 60-as évek óta, nyilván sokkal lassabb folyamatként, mint a nevek esetében. A névadásnál az történik, hogy a magasabb státuszúak elkezdnek ritka neveket adni, ezek elkezdenek népszerűek lenni, de ekkor a magasabb státuszúak újra váltanak és visszaveszik a népszerűtlen neveket, majd azok újra leszivárognak a társadalomban és újra népszerűvé válnak és így tovább.

A magasabb státuszúak szaporulatának növekedése már trendnek látszik, mivel egy évtizede tart. Ez reményt ad arra, hogy ez egy hosszabb távú változás kezdete, ami néhány évtizedes távlatban megváltoztathatja az alacsonyabb státuszúak értékrendjét is. Ez pedig újra divatba hozhatja a gyerekeket. A magasabb státuszú rétegek rövid távon egyedül nem tudnak fordulatot elérni a szaporulat tekintetében, ahhoz a középrétegeknek kellene csatlakozniuk. Van rá esély, hogy ez egy-két évtized alatt megtörténjen és a század közepére a magyar szaporulat ismét jelentősen növekedjen és elérje a kritikus 1,6 körüli szintet.

A reményt azért beárnyékolja jó néhány tényező, amiből a két legfontosabb a nők szerepe és a külföldi munkavállalás. A magasabb státuszú apák között erősen érezhető az apaszerep változása, ezzel szemben a magasabb státuszú nők körében gyakori a teljes gyerektelenség. Ez is trendjellegűnek látszik, aminek okait természetesen nem a nőkben kell csupán keresni. A külföldi munkavállalás pedig az évszázados átkot eleveníti fel, amiben a legmobilisebb fiatalok külföldre mennek. Amennyiben ez csak ideiglenes jellegű, természetesen nincs gond, de a történelmi tapasztalat azt mutatja, hogy mindig jelentős számú fiatal dönt a végleges kint maradás mellett. Valamiféle változásnak ezekben is be kell következni, hogy a siker valósággá váljon.

A fejlemények azonban reménykeltőek.