Jól vizsgáztak a magyarok szolidaritásból

Habár a szolidaritás baloldalinak tartott érték, fontos a modern társadalmi kohézió szempontjából. Ha a baloldali szolidaritás egyoldalú, azon a társadalom adófizető részének azt a kötelességét értjük, hogy adójából segítse azokat, akik arra rászorulnak. A magyar társadalom kisebb-nagyobb részének nagy szüksége volt erre a szolidaritásra a rendszerváltás óta eltelt időben. A kommunizmus összeomlása utáni gazdasági káoszban és megszűnő munkalehetőségek idején a munkanélküliség magasra hágott és milliók lettek volna képtelenek enélkül biztosítani az életfeltételeiket. A szocialista gazdaság szétesése után nemcsak munkanélküli segélyre volt szükség az utcára kerültek gondjainak kezeléséhez, hanem kényszernyugdíjazásokra, laza rokkantnyugdíj- és táppénzszabályokra, szociális segélyek rendszerére és még jó néhány jogcímen kifizetett támogatásra. Az eltelt 27 évben a magyar társadalom adófizető része és a politika bizonyította, hogy ha nem is mindig a legnagyobb örömmel, de teljesíti kötelességét és a lehetőségekhez mérten segít a szükségben szenvedőknek. A magyar költségvetés legnagyobb kiadásai a szociális kiadások voltak, beleértve azoknak a nyugdíját is, akik korán, kényszerből mentek nyugdíjba, azok egészségbiztosítását, akik soha nem fizettek járulékot, azok iskoláztatását, akik nem fizettek adót és így tovább. A szociális transzferek 2009-ben például a GDP 23,4%-át tették ki. Minden Magyarországon megtermelt ezer forintból 234 szolidaritásra ment. Hiába a magas szám, a magyar társadalom soha nem érezte úgy, hogy a szociális rendszert drasztikusan vissza kellene vágni. Soha nem lehetett olyan politikai programmal nyerni, amely ezt tűzte ki célul. A szolidaritás nem humánum kérdése, az politikai ügy. Attól egy társadalom nem lesz kevésbé emberséges, ha nem tartja állami feladatnak a rászorulók megsegítését. Vannak országok, mint például az USA, amely nem embertelen, az állam mégiscsak kis mértékben vesz részt ebben.

A magyar társadalom stabilitáshoz azonban szükség volt a szolidaritásra. Folyamatosan magas munkanélküliség és alacsony foglalkoztatottság jellemezte az országot. Mindig sokan voltak, azok, akik bármennyire is akartak dolgozni, nem jutott nekik munka és megélhetés. Biztosan voltak sokan, akik e mögé rejtőzve valójában potyautasként viselkedtek és kihasználták a szociális rendszer nyújtotta lehetőségeket, de ez nem változtat a tényen, hogy ezeknek az embereknek akkor sem jutott volna munka, ha akarnak dolgozni.

A rendszerváltás óta 10 ezer milliárdokban mérhető az összeg, amit a társadalom adófizető része kifizetett a rászorulóknak. Az újraelosztás emiatt soha nem tudott az 50% körüli szintről lefelé mozdulni, ami azt jelenti, hogy a jövedelmünk több mint 50 százalékát adókban és járulékokban be kell fizetnünk. Ez az adófizetés ráadásul nagyon aránytalan volt az eltelt idő legnagyobb részében. A legmagasabb jövedelműek fizették az adó döntő többségét. Voltak idők, amikor az adófizetők 10 százaléka fizette az adó 80 százalékát.

Annak ellenére, hogy baloldali körökben szinte kötelező a társadalmat kevéssé szolidárisnak nevezni a tények ez ellen szólnak, ami azt jelenti, hogy az elmúlt 26 évben jól vizsgáztunk, megtettük, ami a kötelességünk volt. Mára azonban megérett a helyzet, változni kell.

Ma a munkanélküliek is lehetnének szolidárisak

Ma a magyar társadalom és gazdaság munkaerőhiányban szenved. Ez olyan szintűvé vált, ami gazdasági fejlődésünk korlátja lehet. Van ennek a munkaerőhiánynak egy speciális természete. Egyes területeken még ma is magas munkanélküliség jellemző, míg máshol magas munkaerőhiány. Gyakorlatilag folyamatosan 200 ezer körüli hivatalosan ismert munkahely betöltetlen az országban. A munkanélküliek száma még mindig 300 ezer körül van, de ettől még tény, hogy 200 ezer állás munkavállalóra vár. A megoldás kézenfekvőnek látszik. A munkanélkülieket kell minél nagyobb számban összekötni a szabad állásokkal. Ennek persze ára van, a munkahely nem megy házhoz, a munkavállalónak kell költöznie. Ez azonban nem akkora áldozat. A probléma természetesen ott van, hogy a munkanélküliek többsége nem csak messze lakik a munkától, de képzetlen, míg a szabad állások nagyobb része képzettséghez kötött. Azonban a mai képzettség nélküli munkát végzők egy része is rendelkezik valamilyen képzettséggel. A munkanélküliek megjelenése a piacon automatikusan átrendezné a viszonyokat a képzetlen állasokból följebb kerülnének a képzettek. Arról nem is beszélve, hogy képzettséget nem igénylő, vagy betanítható állásokból is rengeteg van a piacon.

A mai helyzetben azok, akik rengeteg szolidaritás kaptak a társadalom többi tagjától visszaadhatnának valamennyit. Soha nem volt olyan helyzet a rendszerváltás óta, hogy ha a szabad állásokat és a munkanélkülieket össze tudnánk kapcsolni akkor szinte mindenkinek lehetne munkája. Ezt a lehetőséget ki kell használni, ma a munkanélkülieknek kell tenni magukért és ezzel a többségért is. Megkeresni az állásokat, átképezni, betaníttatni magukat és dolgozni, adót fizetni és önálló jövedelemhez jutni. A szociális rendszer, a munkanélküliek támogatása ma sok tekintetben értelmét vesztette, nem az adófizető többségnek kell ma szolidaritást gyakorolni, hanem a munkanélkülieknek kell azt visszaadni.

A munkanélküliséghez kötött támogatásokat érdemes finomhangolni, hogy az biztosítsa ugyanazok megsegítését, akik átmenetileg nehéz helyzetbe kerültek, de még a mainál is jobban ösztönözzön a betöltetlen állások betöltésére. Ma már többségében csak a munkanélküli elszántságán és áldozatvállalásán múlik, hogy kap-e állást. A társadalmi szolidaritás és segítség főként csak az átképzéshez, utaztatáshoz vagy más városban történő lakhatáshoz szükséges. Korábban ezek az emberek még ha akartak volna sem tudtak volna dolgozni. Ma már az akarat és kitartás önmagában nagyobb részt elegendő lenne. Itt a lehetőség, hogy megfordítsuk a szolidaritást és adófizetővé tegyük, akik eddig az adóból éltek.

Ennek nagyon sok előnye lenne, de a legfontosabbak ezeknek a családoknak a jövőjére vonatkoznának. Az önálló, a közösségi segítségnél magasabb jövedelem emelné ezen családok életszínvonalát, gyerekeinek más jövőt jelentene. Több lehetőséget jobb körülményeket, talán magasabb képzettséget. A társadalom előnyei is hatalmasok. Több adófizető több adóbevételt, így alacsonyabb adókat és kevesebb szociális költséget jelent, ami javítja a költségvetés pozícióját, több pénz jutna oktatásra, egészségügyre és azt az eddigi munkanélküliek már nem a többség adományaként vennék igénybe, hanem saját jogon. Egyik legfontosabb előny pedig, hogy ha azok, akik eddig élvezték a többség szolidaritását, most visszaadnak valamit, az nagy mértékben növeli a társadalmi bizalmat, a különböző csoportok összetartozás-érzését. Eltűnne az a sok gondot okozó benyomás, hogy mindig csak az egyik félnek kell adnia, annak reménye nélkül, hogy ezt vissza is kaphatja. Ez a jövőben, amikor egy válság esetén újra fordul a kocka, könnyebbé tenné az áldozatvállalást. Fontos szempont, hogy mivel a munkanélküliek között felülreprezentált a cigányság, ez csökkentené az ellenük irányuló előítéleteket és ellenszenvet, ami rendkívüli jelentőségű lenne.

Ezek a csoportok maguktól nem vágnak bele ebbe változásba, a szolidaritás hátránya, hogy elkényelmesít és potyázásra ösztönöz. Ezért szükséges az állam nyomása. Ez azonban megéri, mert itt az esély, hogy megfordítsuk végre a szolidaritás irányát, amire egy történelmileg ritka helyzetben lehetőségünk adódott. Éljünk vele.