2020. február 8. napján, szombaton, a budai Városmajorban fontos eseménynek lehettünk szemtanúi. Egy főpróbának.

Nem, dehogy. Nem a nácik. Ugyanabba a vízbe ugyanúgy nem lehet még egyszer belelépni. A történelem ugyan ismétli magát, de mindig más díszletek közt. Mindig más ruhában, mondhatni más uniformisban jelentkezik.

Ugyanaz ugyanúgy többet nem lesz.

Szóval nem a kitörés főpróbájáról beszélünk most, hanem az Antifa terrorszervezet első komolyabb bevetéséről.

(Amúgy ezzel a kitöréssel kapcsolatban mindig zavartan vakargatom a fejem. Nem értem, hogy miért kell megemlékezni egy mészárlásról? A történészek szerint mintegy 15-20 000 ember próbálta meg a lehetetlent, és 6-700 ember jutott át végül élve. Aki ott, akkor nekiindult, az hős volt. Mert a kétségbeesés és az emberfeletti helytállás együttese hősiesség.

De mégis.

1071-ben a Vid ispán vezette magyar seregek – kihasználva, hogy IV. Rómanosz Diogenész bizánci (helyesebben római) császár minden erejével a szeldzsuk törökök ellen harcol keleten, elfoglalta ezt a létfontosságú erősséget, s onnantól félezer éven át a Magyar Királyság déli kapuja, s egyik legfontosabb végvára volt. 907-ben a magyar hadak megsemmisítik a támadó frank hadsereget, biztosítva ezzel európai megmaradásunkat, s ezt követően több mint 120 évig nem lépett ellenséges katona a magyarok földjére. 1757-ben Hadik András megsarcolja Berlint, III. Béla 1188-ban elfoglalja Halicsot, Nagy Lajos 1366-ban megveri az első komolyabb Európába törő oszmán haderőt, és a sor hosszan folytatható. Miért kell mindig a vesztett csatáinkat ünnepelnünk?)

Sokan azt hiszik, ez az Antifa csak röhejes szélbalos idiótákból, genderkóros lúzerekből, álmodozó anarchistákból áll, akiken röhögni kell. Annak is indult.

1989-ben a budapesti Eötvös-klubban, az Autonómia Csoport gyűlésein kb. harmincan voltak. Az Autonómia Csoport felbomlását követően, 1990 nyarán alakul meg a NAP csoport. Ez a társulat jelentős forradalmi tevékenységet fejtett ki az 1990-1993 közötti időszakban. Ez általában abból ált, hogy kiáltványukat – mely teljesen természetes dolgok elleni tiltakozásból, illetve néhány szépen hangzó, de eleve lehetetlen vágyálom (ne legyen több háború, elnyomás, erőszak stb.) felsorolásából állt – leközöltették az összes akkortájt megjelenő alternatív magazinban, azután elégedetten hátradőltek és lesték a társadalmi hatást, mely legnagyobb ámulatukra mindig elmaradt.

A korszak forradalmár csoportocskái közül a legismertebb – és leghosszabb életű – a Budapesti Anarchista Csoport, a BACS. Saját lapot is megjelentettek Anarchista Újság néven. E kiadvány hasábjain, közismert szlogenjükhöz híven („Semmi hatalmat senkinek!”), sorra vették az összes jelentős politikai pártot, és mindről jól lehúzták a keresztvizet. MDF, Fidesz, FKgP, KDNP: egytől egyig aljas, gonosz, csúf, haszonleső politikusok! Érdekesmód csak az SZDSZ-ről nem volt soha egyetlen bíráló szavuk sem. Persze ez bizonyára véletlen.

Az is minden bizonnyal a véletlenek közé sorolandó, hogy megmozdulásaikon együtt meneteltek a Demokratikus Charta, az ifjú szocialisták, az IDE (az SZDSZ ifjúsági szervezete) aktivistáival, előadásaiknak a Narancs klub adott otthont, s hogy pl. az 1992 augusztusában, Jászberényben megrendezett alternatív fesztivál fényét olyan, a politikát, mint olyat mélyen megvető, pártsemlegességükről elhíresült illusztris szimpatizánsok emelték, mint Fodor Gábor, Vitányi Iván és Solt Otília.

De ma más a helyzet. Ma már nem poshadt szagú pincékben álmodozó bölcsészekről, Bakunyint kézben tartó, lompos kabátú, sálas csődtömegekről és nőhiányos világmegváltókról van szó. Már nem két-három embert érintő mozgalomról beszélünk, amin csak röhögni lehet. Megjelent Magyarországon a nemzetközi szinten létező Antifa.

A február 8-án doboló, skandáló, embereket rugdosó, transzparensekkel bántalmazó, ütlegelő csőcselék jelentős része külföldről importált idegen volt.

„Ez egy pártokon kívüli radikális ellenkultúra”. Nyilatkozza az egyik „antifasiszta”.

Nos, egy videófelvételen jól látható a kabátjukon hordott CEU-kitűző és a sapkájukra tűzött sarló és kalapács. Ezek éppúgy függetlenek, mint a honi független sajtó – sehogy –, csak ők megteszik, amit Jakab Péter vagy Tordai Bence csak mímel, sejtet, megjátszik vagy épp nem mond ki.

„Antifasiszti! Mocskos nácik! Rohadt fasiszták!” – üvöltik, miközben torzulnak az arcok, lendülnek a kezek, rúgnak a bakancsok.

S persze azt, hogy ki a náci, ők döntik el.

Most még csak azért ütnek, mert megemlékeztél a kitörés halottairól.
Holnap azért fognak, mert szereted a szüleid, és fontosabbak számodra, mint idegen emberek szülei. Holnapután azért, mert köszönsz a lépcsőházban, vagy bármit úgy cselekszel, ahogy normális, utána meg már azért fognak, hogy egyáltalán ez a fogalom, hogy „normális”, még létezik számodra.