Akkor most megfogadjuk, hogy nem teszünk újévi fogadalmat. Azon viszont nem árt elgondolkodnunk, mit is várunk 2020-tól. Olyan vágyak következnek tehát a teljesség igénye nélkül, amelyek beteljesüléséért nagyon sokat kell majd dolgoznia mindenkinek, de ha hagyjuk, hogy a feladat ránk találjon, máris értelmet nyer az elkövetkező időszak.

Ebben az évben meg kell találni az Orbán-fóbia ellenszerét!

Túl sok honfitársunk szenved ettől a ragályos kórtól. A vírust már 1998-ban kifejlesztették a posztkommunisták koszlott szellemi laborjaiban, hatékonyságát mindenki megtapasztalhatta 2002-ben, amikor sikerült a D-209 jelű figurára és sleppjére bízni hazánk sorsát. De a magyar társadalom szándékos megfertőzése 2010-től vált iparszerűen szervezetté. A módszer rendkívül primitív, de épp ebben a lebutított, egybites mivoltában rejlik az ereje. A lényeg, hogy mindenért Orbán a hibás. Ha nem süt a nap reggel, ha kevés a pénz, ha isiász gyötör, ha egyest kap a gyerek, ha megcsal az asszony, ha nem jön a busz, ha átvág az eladó, ha döglenek a libák, minden azért van, „mer az Orbán bármire képes, hogy megtartsa a hatalmát”! Leginkább azokban az élethelyzetekben működik, ahol a szenvedőnek saját magában kellene keresnie szenvedése okát, ami ugye a legnehezebb. Sokkal könnyebb a sikertelenséget azzal magyarázni, hogy „mer a Zorbánék ellopták”, mint változtatni néhány kevésbé előnyös tulajdonságunkon. Azok pedig a legbiztosabb alanyai a fóbia terjedésének, akik még a Kádár-rendszerben beléjük plántált zsigeri irigységtől sem tudtak megszabadulni. Ők azok, akik egyvégtében panaszkodnak, siránkoznak, letagadják minden elért eredményüket, akik arra kérdésre, hogy vagy, mindig azt válaszolják, voltam már jobban is, így védekeznek a feléjük megnyilvánuló vélt irigység ellen. Ugyanakkor szemükben egyértelműen tolvaj gazember mindenki, aki látható sikereket ér el, az nem lehet tisztességes, akinek nincs valami baja, nem is normális, aki kicsit is elégedett, és nem csak a panasz ömlik a szájából. Az irigységnek ez a kétirányú pusztító hatása előbb-utóbb elviselhetetlenné teszi a létezést. No, vajon ki ezért is a hibás?

Terjed a kór emberről emberre is, de nem fertőzte volna el a fél országot a balliberális média intenzív közreműködése nélkül. Ők gondoskodnak arról, hogy a „minden szar” érzése áthassa az emberek mindennapjait. A témaválasztás, a feldolgozás és különösen a címadás egészen elképesztő eseteit láthatjuk bármelyik önmagát függetlennek hazudó orgánum felületein. Ha nő a gazdaság, akkor az szerintük fenntarthatatlan, és mi lesz jövőre, ha munkahelyeket teremt egy cég, akkor Orbánék összeszerelő üzemet csinálnak az országból. Ha nőnek a bérek, akkor tönkreteszik a vállalkozókat, ha nem nőnek eléggé, akkor kisemmizik a munkavállalókat. Ha stadion épül, akkor CT kellene, ha kórház épül, akkor az ne ott épüljön, és ne úgy, a kormány pedig azonnal oldjon meg minden problémát, adjon pénzt mindenre, de lehetőleg semmibe ne szóljon bele. Napestig sorolhatnánk a példákat, ez megy éjjel-nappal minden csatornán, minden hullámhosszon.

No, erre kellene megtalálni a gyógyírt, ami megállítaná a fertőzést, és netán meggyógyítaná a betegek egy részét. Mert növeli, ki elfödi a bajt, de aki a jót födi el, még nagyobb bajt csinál!

Aztán jó volna 2020-ban leszoktatni az ateistákat a térítésről.

Én nem tudom milyen indíttatásból, de egyre gyakrabban próbálják fekete öves hitetlenek elmagyarázni a hívő keresztényeknek, mi a helyes értelmezése Jézus tanításainak. Szerencsére az évszázadok során a keresztényekből kiveszett a hajlam az erőszakos térítésre, de így még elviselhetetlenebb, amit ezek az írástudó gazemberek művelnek. A legédesebb, hogy még ők vádolják a kormányt azzal, hogy a politika aprópénzre váltja a vallás értékeit, miközben épp ők vesznek a szájukra olyasmit, amihez az égadta világon semmi közük nincs, de jó eszköznek tartják ahhoz, hogy ártsanak politikai ellenfelüknek. A csúcs, amikor a gátlástalanul alkalmazott kettős mércét azzal próbálják megmagyarázni, hogy azok szigorúbb elbírálás alá kell essenek, akik a kereszténységre hivatkoznak, mint a mindenféle erkölcsi mércét rég a sutba hajító farizeusoknak. Tőlünk azt várják, szentként éljünk, miközben ők a sárban dagonyázva kiröhögik „ostoba szokásainkat és hiedelmeinket”. Nos kedves hitetlen testvéreink, nekünk titeket is szeretnünk kell, lehetőleg jobban, mint saját magunkat. És mi meg is találjuk a módját, hogyan váljon cselekvővé ez a szeretet irányotokba, hogy egyszer és mindenkorra leszoktassunk titeket erről a förtelmes viselkedésről, amikor épp ti, a legsunyibb képmutatók vádoltok bennünket képmutatással, mert próbáljuk útját állni alantas politikai szándékaitoknak.

S mivel három a magyar igazság, álljon itt a leghőbb vágyam az előttünk álló esztendőben. Szeretném, ha négy szócskát minél több honfitársam bevésne a kebelébe, és megérintené mindenki szívét, lelkét, szellemét azok igazi jelentése. HAZA, NEMZET, SZÜLŐFÖLD, ANYANYELV

Ebből a négyből áll a magyar. Ha bármelyik jelentésében elbizonytalanodunk, akkor nagy baj van, de még nincs minden veszve. A tragédia akkor következik be, ha többségbe kerülnek azok az identitászavaros kelekótyák, akiknek egyik szó sem hordoz már semmi fölfoghatót. Van, aki soha el nem hagyta a szülőföldjét, mégis megfosztották a hazájától. De foggal-körömmel őrzi a nyelvét, a kultúráját, a hitét, vagyis a nemzeti identitását. Sokan vannak, akiket elüldöztek hazájukból, de mára szerencsére határokon átnyúlva öleli magához őket is nemzetük. És hát az anyanyelv, a drága, amiben él a nemzet, azt végképp nem hagyhatjuk. A szívem szakad meg, amikor azt hallom, a külföldre kényszerült nagyszülők unokái már egyáltalán nem beszélnek magyarul. De eljönnek Magyarországra, és meg akarnak tanulni. Amíg a négy szónak valamelyike hordoz még jelentést, addig van remény. De ismét fölerősödött az elmebaj, ami az én vágyamat magyarkodásnak, nacionalistának, és akkor már – ha lúd, legyen kövér! – nácinak bélyegzi. Van olyan tanult ember, aki szerint népirtásra tesz hajlamossá, ha valaki etnikai alapon határozza meg identitását. El nem tudják az ilyenek képzelni, hogy a különböző népek nem egymás ellen, hanem egymással együttműködve is képesek önmagukat naggyá tenni. Ezért legfőbb céljuk a nemzeti identitások fölszámolása. Már a nemzetközi fórumokon rikácsol az Európai Egyesült Államok önjelölt hazai helytartója, még játszik a magyar szavakkal, még nem mondja ki, hogy semmi szüksége a magyar nyelv tudására egy európainak, de a vigyorán látszik, túl van már ezen az egészen. Föl kell állnunk velük szemben, visszavigyorogni rájuk, és a képükbe vágni: Magyar vagyok! És úgy európai. Aki ezt fordítva gondolja, beteg. Ez viszont nem felmentő körülmény. Ha valaki nem hajlandó semmit sem tenni a magyarság jövőjéért, legalább ne ártson, ez a minimum elvárás azokkal szemben, akiknek lakcímkártyájuk van, nem pedig nemzeti önazonosságuk.

S ha mindez úgy lesz, ahogy írva van, akkor decemberben kiváló évértékelőt szerkesztek majd belőle. További vágyaimról pedig majd legközelebb…