Éspedig ezért a mondatért:

Vágó Gábor azután ragadtatta magát erre a vallomásra, miután találkozott Gyurcsány Ferenccel, az ellenzéki együttműködés kovászával. A jelek szerint azonban olyan nagy egyeztetés nem folyhatott, mivel Fletó megszívta magát, mint a szivacs a 6. b-ben.

Mondjuk ki egyenesen: inni magánügy. Ha például én iszom vagy a tisztelt olvasó, esetleg a sarki fűszeres vagy az autószerelőm, annak semmilyen alkotmányos következménye sincs. Ha azonban olyasvalaki mutatkozik nem először részegen a nyilvánosság előtt, aki bejelentkezett Magyarország vezetésére, annak közügyként kell elkönyvelnie ezt a kínos szokását. Hasonlóképpen ahhoz, aki iWiW-en levelezett a szeretőivel, mert éppen annyi esze volt, hogy pártelnökként, miniszterelnök-jelöltként ezt momentán nem tartotta aggályosnak.

Ez mind-mind közügy, nincs igazuk azoknak, akik a magánélet szentségéről papolnak. Nem. Ha egy vezető politikus rendszeresen becsiccsent vagy félredugványozik, arról feltétlenül értesülnie kell azoknak, akik ezeket a költséges szenvedélyeit fizetik.

Mondanám, hogy vessük ki Orbán Viktorra is szigorú követelményrendszerünket, de róla eddig csak olyan mókás magánéleti hazugságokat hallhattunk, hogy időnként bolondokházába fektetik, és hogy otthon veri az asszonyt, ezekről pedig még a terjesztői is tudják, hogy hazugságok, szóval rajta nincs fogás. Vona Gáborról, a Jobbik alfahímjéről már volt szó, reméljük, a vér azóta vízzé vált benne, vagy valami hasonló. Szél Bernadettről sem jut semmi az eszünkbe, bár halkan jegyezzük meg, hogy az állandóan méltatlankodó arckifejezésnek előbb szemránckrém, utóbb idegszanatórium a vége. Karácsony Gergely maga a megtestesült ártatlanság: róla elképzelni sem tudjuk, hogy megivott valaha egy pohár sört, esetleg a neki tetsző MSZP-s hosztesz haját meghúzta hátulról, csak azért, mert az jó.

Maradt nekünk Fletó. Aki viszont nagyban tolja. Láthattuk, milyen nagyszerűen kiismeri magát a prímszámokban, ha tele a tartály. Most meg ugye, a mindent eldöntő ellenzéki tanácskozásra sikerült megfelelő állapotban érkeznie. Én személy szerint az őszödi beszéd bizonyos részeit is jobban értem utólag.

Gyurcsány Ferenc rossz szenvedélyt választott magának. Tudniillik a sűrű italozás egy idő után meglátszik az emberen. Ezen belül a viszkizés sem éppen a leghasznosabb ötlet: a borral és a sörrel ellentétben ugyanis a tömény italoknak megvan az a kellemetlen hatásuk, hogy viszonylag gyors lefolyással püffedt focilabdát csinálnak az ember fejéből. Nem mondom, hogy Ferenc felpüffedt, de hogy püffedget, püffedőben van, az mindenki számára világos. Már látom a kis árkokat a szem alatt, hallom a rekedtes hangot, figyelem a hadonászó mozdulatokat – megannyi apró jelét az apai örökséghez való konok, megingathatatlan visszatérésnek.

Mert Ferenc így döntött. Hiába gazdag, hiába ismert, hiába kedvence sok-sok kedves, ávós nyugdíjasnak, Klárikával otthon, esténként kicsavarnak néhány palackot ahelyett, hogy pingpongoznának vagy lustálkodnának.  

Magánügy? Nem az. Mindannyiunk figyelmére érdemes, hogy ez az ember – nem először – még arra sem képes, hogy józanul, vasaltan álljon ki a kamerák elé. Persze, az országot elvezetné, nyilván.

Az ellenzéki együttműködés meg köszöni szépen, jól van. Éppen mámoros pillanatokat élnek át a résztvevők. Ehhez őszinte szívvel gratulálunk, és egyidejűleg azt kívánjuk, hogy három hét múlva magánemberként merüljenek el választott partnerükkel a kortyolgatásban. A történelem majd félrenéz egy pillanatra. Mi, magyarok elvesztünk egy megrögzött piást, de nyerünk egy országot. A hülyének is megéri.