Mi, felnőttek a következő primér hatásokat érezzük koronavírus idején: egyre szebb a kert és egyre műveltebbek vagyunk. Elég sokat ástunk, gereblyéztünk, előkészítettük a veteményest, már gondolkodom, az idén milyen palántákat ültessünk ki. Fű levágva, tuják visszametszve, megállapítottuk, hogy sok tulipánunk lesz, és izgatottan várjuk, hogy áprilisban virágba boruljanak a bokrok. Ami agyunk pallérozását illeti, kifogástalan napi programomból csak ízelítőként jegyzem meg, hogy egyszerre olvasom James Cook naplóját és Szilágyi Ferenc A Hóra-világ Erdélyben (1871) című történeti munkáját. Keresztül-kasul járok térben és időben, és komolyan tervezem, hogy nekiugrok a Háború és békének, A Karamazov testvéreknek és talán még az Ulyssesnek is, de nem Szentkuthy Miklós fordításában, hanem az angol (?) eredetinek, nyilván valóságos gyerekjáték átfutni rajta, időm pedig van bőven. Olykor eszembe jut, hogy előkészített és pontosan körülhatárolt nyaralásunkkal ugyan mi a túró lesz, de ez csak futó hangulat, addig még hónapok vannak hátra, a remény hal meg utoljára.

Lakóhelyünkön a társas kapcsolatok örvendetesen fejlődnek. Egy idős asszony portája hátul másik két portával találkozik. Minden délelőtt tizenegy órakor, mielőtt a családnak főzni kezdenek, három asszony jelenik meg a helyszínen. Köztük több méteres távolság, drótkerítés választja el őket, bőven eleget tesznek Müller Cecília és Lakatos ezredes kérésének. A három idős asszony kávéval és különféle süteményekkel érkezik, lábukhoz kutya és cica telepedik, és beszélgetnek egy kurta órácskát. Hogy el ne feledkezzenek a napi találkozóról, a szervező asszony minden nap tizenegy órakor előveszi a Kárpátaljáról ajándékba kapott kolompját, amelynek normálisan egy vezérürü nyakában kellene lógnia, megrázza, a többiek pedig ebből tudják, hogy itt az idő, szaladni kell, mint a szél. A kolomp éles hangja beteríti az utcát, és mindenki elégedetten nyugtázza, hogy a barátság nemcsak szent dolog, de rendszeres tereferére is kötelez.

Nekem a kijárási korlátozás elrendelésekor beletelt valamennyi időbe, mire kinyomoztam, hogy horgászni szabad, de újfent be kell tartani a távolságot, a horgászok sem tömörülhetnek (nem mintha szoktak volna, a horgász annál magának valóbb fajta, eltagadja zsákmányát és lidérces éjjeleken arról álmodik, hogy valaki elfoglalta megszokott helyét). Az elmúlt napokban többször is ellátogattam a horgászboltba, ahol magamfajta maszkos, kesztyűs férfiak köröztek kétségbeesetten, hogy az apokalipszis előtt, amely a horgászboltok bezárását jelentené, még gyorsan etetőanyagot, zsinórt, forgókapcsot és féderkosarat vételezzenek. Akadt, aki kempingszékkel a hátán és három új bottal a kezében várt sorára a pénztár előtt kígyózó sorban. Én egy alapos bevásárlás után még egyszer visszatértem, mert elfelejtettem nyolcas horgot venni, nem lapkásat persze, hanem füleset. Most várom, hogy végre vízparton lehessek, és bár a világ összes halára (na, jó, talán csak a legfontosabbakra) tilalom van, azért valami csak akad. Ha pedig nem, az sem baj. Valamelyik nap kimentem pergetni a Dunára, nem fogtam semmit, de hallatlanul élveztem.

Az állítólagos bezártsági érzés helyett gyomrunk tetemes elnehezítése és a különféle válogatott receptek ütemezett elkészítése a legnagyobb kihívás. Valamelyik nap kedvenc lángosos helyünk bezárt, nosza, csináltunk mi magunk lángost! Mit mondjak, pompásan sikerült. Én még fokhagymával is bekentem, úgysem megyek el itthonról, legfeljebb a kertbe, vállaltam a kockázatot. De főztünk komolyabb tételeket is, ahogy elnézem, fél évig biztosan nem lesz gondunk, nem fogunk éhen halni.

A vírus? A híreket nyilván meghallgatja az ember, elolvassuk a fejleményeket, nagyjából ennyit tehetünk, ha egyébként a rendelkezéseket betartjuk. Ahogyan megfigyeltem, a pánik alábbhagyott, a kezdeti fegyelmezetlenségek után szinte mindenki megértette, hogy azzal segít, ha otthon marad. Személy szerint már kiráz a hideg a híres emberek bejelentkezéseitől, hogy sehova ne menjünk, értem, hogy ez hatásos felszólítás, de a hatásfoka gyengül, ha naponta tíz érkezik belőle. Láttam egy klipet is, amelyben úgy negyven celeb (közülük hatot ismertem fel) énekelt el egy LGT-átiratot, szép kezdeményezés, nincs ezzel semmi gond, végül is mindenki csinálja azt, amihez ért. Ők énekeljenek, én megyek horgászni meg főzni, ezt a cikket pedig lassan, szépen be is fejezem, hogy helyére billenjen a világ. Ma még nem gondoltam Gyurcsány Ferencre, essünk túl gyorsan rajta, rágondolok, kipipálva a napi penzum, aztán uzsgyi, van itt teendő bőven.

Lehet, hogy felütöm Széchenyi naplóját is, rémlik, hogy betegsége idején szép fohászt ír, szerencsére mi még nem tartunk itt, de erősítsük meg szívünket mindenesetre. Aztán délután megnézem egyik kedvenc zsarufilmemet, a 36-ot, hátha Depardieu most nem lesz olyan gonosz, Auteuil pedig olyan jó. De a legvalószínűbb, hogy minden pontosan úgy történik, mint az előző harmincöt alkalommal, amikor láttam – ez így szokott lenni.

Számos pompás ötletem van még.