Hogy csak a legutóbbit említsük: az eheti Economist vezércikkében. A „nyugat”, az unió régi államai, egyfajta erkölcsi és kulturális felsőbbrendűséggel szemlélik régiónkat, mondván: „ők még nem elég érettek” arra, hogy megértsék a menekültek befogadásának kötelességét. Mára azonban úgy tűnik, az unió keleti államaiban nyugalom van, miközben a „civilizált” nyugaton a szélsőségek vezető helyre törnek, a bevándorlókat ért támadások egyre csak szaporodnak. Ha nem kellene félnünk egy ilyen kijelentéstől, azt mondhatnánk, hogy a fasizálódás jeleit látni ezekben az országokban.

Vezető nemzetközi lapok, mint a New York Times, az európai értékek befogadása vonatkozásában, erősödő kulturális törésvonalakról értekeznek az unió nyugati és keleti térfele között. A német alkancellár, Sigmar Gabriel látszólag megértően fogalmazza meg, hogy

Sok más nyugati véleményformáló, mint például a liberális Andrew Stroehlein a Human Rights Watch-tól lényegében ugyanezen a véleményen van.

Érdekes, hogy a német kijelentésen senki sem sértődött meg, és maga az alkancellár sem vette észre a szavaiban rejlő lesajnálást. Vannak a „jobb európaiak”, akik műveltebbek és vannak ezek a „keletiek”, akik még nem elég érettek. Nem állnánk messze a valóságtól, ha kulturális és erkölcsi felsőbbrendűséget érzenénk ki ebből megközelítésből, ami egy német politikus szájából, még ha ez jól be is van csomagolva, meglehetősen ellentmondásos.

A közép-európai pozíció, amely sok hasonlóságot mutat a brittel, nyilvánvalóan nem alacsonyabb rendűségből, hanem egy teljesen más valóságlátásból, és az ahhoz kapcsolódó politikai koncepcióból fakad.

A német politikusok azt feltételezik, hogy a nyugati közvélemény olyan felvilágosult, a második világháború tanulságaiból olyan sokat tett magáévá, hogy védettnek számít a radikalizálódás vonatkozásában, extrémebb történelmi körülmények között is. Amíg a média és politikai kommunikáció nyugodt, demokratikus, toleráns marad, amíg következetesen megbélyegzik azokat, akik másként gondolkodnak, addig nem lesz baj. A nyugati közvélemény nem radikalizálódhat, mert „be van oltva” ellene. Ez egyfajta kulturális determinizmus. Egy olyan emberszemlélet, amiben felülírható minden „ősi ösztön”, minden „emberi vadság”. Ebben a kontextusban a bevándorlók elutasítása valamiféle betegség, amely nem reális félelemből, hanem személyiséghibából, elmaradottságból, a tények nem megfelelő értelmezéséből fakad és gyógyítható tanulással, szavakkal.

A másik, konzervatívabb koncepció nem hisz a védettségben, mert nem hisz a kulturális determinizmusban. Nem hiszi, hogy az ember sok millió éves ösztönvilága propagandával véglegesen megváltoztatható, programozható. Egy másik, külső csoporttól való különbözési vágy, vagy az idegenekhez társuló félelem nem betegség. A félelem, a bizonytalanság felbukkanása váratlan történelmi szituációkban (ami nyilván felkészületlenül ér egy közösséget) nem meglepő. Bármennyire nem szeretnénk, előhívja a másik csoporttal szembeni ellenérzéseket, amit nem betegségnek kell titulálni, hanem felkészülni rá és szembenézni vele, keretek között tartani az indulatokat.

Míg az első koncepció azt feltételezi, hogy a mai európai ember, ha nem képes megküzdeni  a félelemből és bizonytalanságból fakadó idegenellenességével, akkor társadalmilag betegnek tekinthető, addig a második koncepció szerint mindig lesznek olyanok (akár az emberek többsége is), akik nem tudják legyőzni félelmeiket. Ezért ha az ilyenkor előre látható szomorú következményeket: a társadalom szélsőségek felé sodródását, az idegenellenes politikai akciókat meg akarjuk akadályozni, akkor elsősorban a félelmektől és a bizonytalanságtól kell a politikának megóvnia a társadalmat.

Az első koncepció beengedi a korlátozás nélküli menekülthullámot és elvárja az emberektől, hogy küzdjenek meg a következményeivel. Eközben ő papként, erkölcsi kötelességről prédikál, bűntudatot próbál kelteni azokban, akik nem képesek legyőzni érzéseiket, de ő maga megőrzi erkölcsi felsőbbrendűségét.

A második esetben a politikus, mint vezető, inkább megpróbálja megvédeni a népvándorlás következményeitől az embereket, mert számol a félelemmel és az indulatokkal és semmiképpen sem akarja rászabadítani a társadalomra a szélsőségeket. Eközben magára vállal mások által morálisan kétségbe vont, nehéz döntéseket, hogy magának a társadalomnak ne kelljen ilyeneket hoznia.

Közel egy évvel a népvándorlás megindulása után úgy néz ki a nyugat elbukott saját emberkísérletében. A társadalom jelentős része nem tudott megküzdeni saját, ma már a baloldal szerint is jogos, félelmeivel.

Az egésznek Angela Merkel „év emberévé” választása ad különös jelentőséget. A Time magazin szerkesztői Merkel asszony példamutató, erkölcsös vezetői kiállásával indokolták a díjat. A díj vonatkozásában azonban úgy tűnik nem vizsgálták, hogy ez a morális politikai pozíció vajon hatékony volt-e, segített-e megőrizni a német társadalomban a nyugalmat és a békét. Egyre erősebben úgy látszik, hogy ennek épp az ellenkezője történt.

Nagyot fordult a világ. A szélsőségek megerősödtek Nyugat-Európában. A nagyhangú Franciaország legerősebb pártja ma a szélsőséges Nemzeti Front, annak ellenére, hogy a baloldali elnök büntetőbombázásokat rendelt el Szíriában, a lakosság bosszúvágyának kielégítését remélve. A svéd kormány lezárta a határait, mert a bevándorlásellenes hangulat robbanással fenyeget. A finnek bekeményítettek. Németországban hetente több tízezres tüntetések vannak és már egy politikai gyilkosság is történt. A bevándorlókat érő incidensek sűrűsödnek. Ebben ők állnak az élen, ahol az eddig elhallgatott adatok szerint, 2015-ben már 800 támadást hajtottak végre. Ezt az óriási jelentőségű tényt a nyugati sajtó nem kezeli megfelelő súllyal, azt is mondhatnánk elhallgatja. A tény, hogy minden nap több, mint két idegenellenes bűncselekmény történik Németországban, önmagában is a német politika kudarcát bizonyítaná. Bármely közép-európai országban lenne ilyen mértékű agresszivitás és sorozatos tömegtüntetés, azonnal fasizálódásról beszélnének. Merkel erkölcsi ereje úgy látszik arra elég, hogy egyelőre a jelenséget a jótékony hallgatás homályába burkolja.

Az eseményeket figyelve határozottan az lehet az érzésünk, hogy a második világháború után felépített nyugati politikai rendszer megbillent. Bárhol lesznek választások a közeljövőben a nyugaton, mindenütt a politikai szélsőségek jelentős erősödésére kell számítanunk. Ez nem jelenti azt, hogy azonnal át is tudják venni a hatalmat, de a jövőben komolyan kalkulálni kell ezzel a lehetőséggel is.

A szélsőségek felemelkedése ma már öngerjesztő folyamat. Eddig abban hittek, hogy a nyugaton nem juthatnak újra meghatározó pozícióhoz radikálisok. Ha valaki olyan álláspontot foglalt el, ami szélsőségesnek minősíthető, magányosnak érezte magát, nem kapott visszaigazolást a közéletben. Ma azt láthatja, hogy a vezető pozícióban lévő politikusok döntéseivel a többség nem ért egyet, ellenben a szélsőségek divattá váltak. A szellem kint van a palackból és még ha meg is szűnne a probléma, azaz leállna a népvándorlás, az immunitás és az érzés, hogy „mindenki hülye, aki szélsőséges” elveszett. A palackot visszazárni nagyon nehéz lesz.

A New York Times az unió keleti és nyugati fele között feszülő kulturális és politikai különbözőséget a következőkben látta (a kelet kárára): erőteljes szélsőjobbos mozgalmak, vallási és faji előítéletek, nacionalizmus, gazdasági érvek a bevándorlás ellen. Úgy tűnik, csupán néhány hónappal később, ezek az érvek inkább a nyugati közvéleményt írják le, ha kormányaikat még nem is.

Nyugat-Európával szemben a „lesajnált” új tagállamokban, élükön Magyarországgal, nincsenek támadások, tüntetések, nem dominálja a társadalom mindennapi gondolkodását, napi életvitelét a félelem és a gyűlölet. Béke van. Még ha növekedett is az aggodalom, ez nem sodorja a szélsőségek felé választókat, mert kományaik megvédik őket ezektől a félelmektől. A szélsőséges pártok nem nyernek teret, sőt van olyan, ami folyamatosan veszít erejéből.

Kijelenthető, hogy a konzervatívabb politikai koncepció hatékonyabbnak bizonyult a társadalom radikalizálódásának kontroll alatt tartásában. Attól biztosan nem kell félnünk, hogy ezt bármikor is beismernék a vezető európai politikusok vagy a baloldali véleményformálók. Sőt erőteljes propaganda indult a keleti tagállamok ellen. Õket akarják megtenni bűnbakká az EU-n belüli feszültségek fokozódásáért, ami egyesek szerint akár annak szétesésével is fenyeget. A bűnbakképzés talán még sikerülhet nekik, de az EU-nak jelenleg egyetlen igazi ellensége van, mégpedig az a politika, ami a szélsőségek erősödését eredményezi. Ezt pedig a mai nyugati vezetők gyakorolják, a keleti oldalnak ehhez semmi köze.

Ha a nyugat radikalizálódása tovább folytatódik és a támadások esetleg véresebb formát öltenek, eljöhet az a ma komikusnak tűnő pillanat, amikor a lesajnált keleti országok vezetőinek és közvéleményének kell nyilatkozatokkal védeni a nyugati muszlim közösséget a fasiszta  támadásoktól. Eljöhet a pillanat, amikor fel kell szólítanunk az év emberét, hogy védje meg országa szélsőségeitől a vallási kisebbséget. Csak remélni tudom, hogy erre nem lesz szükség.