Tegnap délután elhelyeztem egy poént a 444 oldalán a Facebookon.

Napi szinten élvezem ezt a mókát. Odalökök valami kis fricskát valami „független” felületre, a vadul birkázó birkák meg lelkesen harapnak rá, és ellátnak egész napi szórakoznivalóval.

Egy bizonyos Pumped Gabo nevezetű fazon – fogalmam sem volt, hogy ilyen létezik, amúgy ez milyen név, ez tényleg egy ember neve? –, nyilatkozott egyet a vadászati világkiállítással kapcsolatban. „Pumped Gabo a vadászati világkiállításról: 70 milliárdba került!! 70 milliárdból milyen Budapest parádét lehetne csinálni???”

Mire én két korty kávé közt: „Csak 70 milliárdból a parádét? Csak? A föld összes erőforrását fel kéne használni, és egy akkora parádét létrehozni, hogy a szivárvány a holdig érjen!”

Aztán telt a nap, ebédeltem, óránként rákukkoltam, hol tartanak a lájkok és a hőbörgő hozzászólások – csak nem képzelik ezek, hogy mindet el is olvasom? –, majd valamikor estefelé, a vacsora előtt így morfondíroztam: „No, nézzük! Hol tart a történet? Hányan írták, hogy bértollnok, és hányan, hogy krumpli? Ráérek, meglesem már.”

És nem jött be az oldal!

Próbáltam felmenni mobilról is. Ott sem. „Az oldal nem elérhető.”
Mi van itt? Nem működik a Facebook?

Rohan az ember ilyenkor a Google-hoz. Kezdem beütni a szöveget, hogy aszondja: „Leállt a...”, és már dobja fel elsőnek. „Leállt a Facebook, az Instagram és a Messenger is.” Értik, nem az az első, hogy leállt az áram-, a gázszolgáltatás vagy bármi. Nem. Leállt a Facebook. Pedig sok találattal lejjebb ott olvasható, hogy „Leállt az ukrajnai gáztranzit Magyarország felé”.

De hát hol van ez a Facebookhoz képest?

Áll ott az ember mélabúsan, a leállt Facebookkal, a megszámolatlan lájkokkal és magára hagyatva az univerzumban.

Hol lehetne mindezt megbeszélni? Hol olvashatna az ember tanácsokat és tapasztalatokat? Valami Facebook-csoportban, természetesen. Ott összegyűlne a nép, és mindenki osztaná az észt. És közösen dühöngene, vagy pedig filozofálna bölcsen, hogy jobb ez így, emberek, a Facebook az méreg, csak rabolja az ember életét, inkább fonni kéne a pataknál, kutat ásni, és csicsókát enni házipálinkával.

De hát ehhez meg szükségeltetik a Facebook!

Mellesleg tegnap volt az állatok világnapja, és készültem rá egy cuki nyuszis fotóval, ami tuti négyszáz lájk, és így most Zuckerberg slendriánsága megfosztott a napi önbizalom-erősítő függőségemtől, kénytelen leszek lenyomni pár fekvőtámaszt vagy elővenni Marcus Aurelius elmélkedéseit, amit két hónapja hagytam félbe, és ott figyel az éjjeliszekrényen.

Eltöprengtem. Most mennyi ember megy hamarabb aludni? Mennyien végeznek hamarabb a házimunkával? Sőt, rengeteg ember most hirtelen beszélgetni fog. Férj és feleség ül egymással szemben, senki nem görget, és egyszer csak kiderül, annyi év után, hogy Lajos nem is szereti a lecsót, pedig Gizi azt hitte, és Gizi jele halacska volt az óvodában. A szülők esetleg megtudnak titkokat a gyerekükről, és az egyik gyerek rájön, hogy a testvére nem is olyan buta, pedig azt hitte a posztjai alapján.

És az ember ilyenkor arra is gondol, hogy ha lenne Facebook, vajon hányan írnák ki az üzenőfalra, hogy „Nincs Facebook”.

És aztán bosszúsan legyint. Egy pusztán a gond. Ezt az egész szellemességet, amit itt összehordtam, nem tudom a Facebookon megosztani.