Felemelő és egyben megindító volt a Békemeneten ott lenni. Három évnek kellett eltelnie, hogy újra találkozhasson a nemzeti oldal. Egy olyan terhelt időszak van mögöttünk, amelyet a koronavírus árnyékolt be, ami egy időre megszüntetett minden emberi kapcsolatot. Ez még inkább növelte a Békemenet jelentőségét.

Én személy szerint is hálás vagyok nagyon sokatoknak, hogy végre személyesen is tudtunk találkozni, váltani néhány szót, közös fotót készíteni vagy csak biztatásul kezet rázni. Meg sem tudom számolni, hogy hányatokkal történt ez meg, csodás érzés volt, amit ezúton is köszönök.

Az idei a nyolcadik Békemenet volt, de az első után vagy mellett talán a legnagyobb számú, már ami a résztvevőket illeti. Erőt mutattunk, közös kiállásunk komoly jelzés volt, nemcsak a hazai baloldalnak, hanem az egész világnak, hogy mit gondolunk az életünkről, és miképp látjuk hazánk jövőjét. Amikor félmillió ember megjelenik az utcán egy nemes cél érdekében, annál, azt hiszem, nincs komolyabb jelzés.

Szóval erőt mutattunk, és közben tiszteletet vívtunk ki. Nemzeti lobogóink terítették be Budapest utcáit, nem voltak párt- vagy szivárványos zászlók. Csupán három szín, a piros, a fehér és a zöld, amely számunkra a legtöbbet jelenti.

A nemzeti oldalt már a Békemenet előtt, alatt és után is próbálták provokálni, de hiába születtek undorítóbbnál undorítóbb írások. Ez senkit nem tudott befolyásolni.

Ugyanakkor, ha már itt tartunk, érdemes megemlíteni a balosok „tüntetését” is. Jóérzésű emberek október 23-án megemlékezni szoktak, nem tüntetni. A mostanság Márki-Zay nevével fémjelzett baloldalnak sikerült egy olyan tüncikét összehozni, ahol mindenki név szerint ismerte a másikat.

Az egyik oldalon 500 ezer hazáját szerető ember, a másikon pedig néhány száz fröcsögő.

Ti melyiket választanátok?