Eddig, ugye, az volt a baj, hogy rendkívül szívtelen módon egyet sem engedünk be. Erre ha valakit közülük a legfelsőbb szinten fogad a magyar miniszterelnök, a gondolat és szavazók nélkül maradt ellenzéki csipet csapatok havibajos hisztériában törnek ki. És valóban erről van szó: nekik semmi sem jó.

A rossz hírünk az, hogy Erdogan elnök messze nem a legrosszabb a mohamedánok közül. Fejlevagdosós figurákat is lehetne hívni, akik mondjuk két nyisszantás között Hillary Clinton (#ImWithHer!) számláját dagasztják. Vagy lehetne elmebeteg imámokat hívni Iránból, akik átkokat szórnak a bűnös Nyugatra. Rendkívül széles a választék. A kérdés az, hogy ha a hazai haladóknak Erdogan sok – úgy morálisan, mint szakmailag, nem is beszélve arról, hogy emberileg –, akkor mit szólnának az igazi, hardcore mohamedánokhoz?

Azt mondják, diktátor.

Igen nehézkesek ezzel kapcsolatban a definíciós körök, és a mércék is problémásak. Diktátorokért a haladók jellemzően akkor szoktak rajongani, ha haladó célok érdekében zsarnokoskodnak. Úgy csüngtek évtizedeken keresztül Sztálinon, mintha mindegyiknek az apukája lett volna (lehet, hogy így volt, és gyanítható, hogy a tojások, melyekből kikeltek, egy tojóból származnak). Hősük volt Fidel Castro (ugye, meg is emlékeztek róla a szent helyeiken), aztán a világ eldugottabb és szerencsétlenebb pontjain lévő teszkógazdaságos diktátorokért rajongtak.

Nem így áll a helyzet a nem haladó diktátorokkal, mint amilyen Erdogan vagy Putyin. A rossz hír a haladók számára az, hogy Erdogan és Putyin a saját országaikban, köszönik szépen, elég masszív támogatásnak örvendenek. Ez a haladók állandó problémája, amióta létezik a Mozgalom: hogyan lehet ezeket a tudatlan polgárokat szabadságra kényszeríteni, vagyis arra, hogy elfogadják az ő programjukat? Hogy ne támogassanak szabad akaratukból „diktátorokat“? Amíg a nép nincs megfelelően átnevelve, addig annak szabadsága a haladók eszköztárában csak retorikai kellék. Majd ha átmentek a felvilágosodás programján, csak akkor lesznek érdemesek arra a szabadságra és szabad akarat kinyilvánítására, amit a haladók kigondoltak nekik.

Belegondolni is borzalmas, hogy törökök milliói érthetnek egyet a török elnökkel. Lehetséges-e, hogy a muszlim világból érkező bevándorlók is úgy gondolkodnak, mint a közel-keleti muszlimok többsége? Ezzel a problémával a haladók nem tudnak vagy nem akarnak szembenézni, mert a bevándorló ab ovo áldozat, és a haladó kurzusnak semmi más feladata nincs, mint átnevelni őket, kirángatni őket önmaguk okozta kiskorúságukból, felszabadítani őket a saját hazájuk elnyomó gondolkodása alól. Szóval ugyanaz velük a dolguk, mint az európai bennszülöttekkel. Bárhonnan érkezik is a bennszülött, egyszerűen „hamis tudata“ van, amit könnyedén át lehet programozni, ahogy annak idején is könnyen ment a munkásosztályt egy értelmiségi program (kommunizmus) mellé állítani.

Ja, nem.

Törökország a NATO tagja, és eddig azt hittük, hogy a haladó dogmatikában a szövetségesi logika a szentség – pontosan olyan szentség az EU- vagy a NATO-tagság, mint annak idején a Varsói Szerződés volt. Hiába, a haladó ha szent tárgyat keres magának, előbb-utóbb talál. Úgy tűnik azonban, hogy ha Magyarországra látogat ennek a NATO-tagországnak az elnöke, akkor a haladók átkapcsolnak érzelmi-erényfitogtató üzemmódba, és nyomban diktátor lesz belőle. Akkor persze nem, amikor a Bundeskancával vagy a francia elnökkel tárgyal (pedig a birodalmi kancellár sorsa erősen függ attól, hogy a török elnök mennyire tartja féken az agysebészek hadát).

Lehet arról kávéházi locsogást folytatni, hogy a török vagy akár az orosz politika nekünk szimpatikus-e. Élnénk-e ott. És erre lehet azt mondani, hogy a mi ízlésünknek nem felel meg, a morál, a demokrácia és egyéb hallatlanul fontos szempontok alapján. Csakhogy ennek megvan a megfelelő kerete. A megfelelő keret pedig nem az államok közti viszony rendje, ott ugyanis van egy politikai, geopolitikai realitás, és amelyik vezető nem akarja, hogy bohócot vagy csicskát csináljanak belőle, jobb, ha figyelembe veszi ezeket. Az erényfitogtató haladó üzemmódban viszont a világ vagy rózsaszín, vagy éjfekete, előbbi a színes pónilovak és unikornisok harmonikus mesevilága, utóbbi pedig a gonosz zsarnokoké. Természetesen az unikornisok is kezükbe kaphatják a tömegpusztító fegyvereket, vagy bratyizhatnak diktátorokkal, ha a helyzet úgy kívánja, de mindez a nagyobb jóért történik.

Egyébként ilyen „nagyobb jó“ az is, hogy más országokba – ahová diktatúrát kiáltanak – korlátlanul be lehet avatkozni morális alapon, mert a „civil kurázsi“ nem ismer sem határokat, sem eltérő politikákat. Ha a megfelelően ziháló civil azt látja, hogy Oroszországban vagy Törökországban túl kevés az LMBTQIZSRGFBDSA-kellékbolt, akkor követelheti a rezsimcserét. Igaz ugyan, hogy titkosszolgálati eszközökkel, puccsal, miegymással, de kizárólag morális alapon! A morális cél szentesíti az eszközt.

Mindenki másnak marad a józan ész, amely első helyre saját országának érdekét helyezi. Ha ezt teszi, nem kívánja civilizátorként helyreállítani az erkölcsi rendet a világ minden pontján, magyarul nem kíván puritánként tevékenykedni. Ha azt látja, hogy a stabil Törökország jelenleg védelmet jelent a hazájának, akkor saját eszközeivel arra törekszik, hogy az az ország stabil maradjon. Ha azt látja, hogy egy észak-afrikai „diktatúra“ megállítja az onnan Európába irányuló áradatot, akkor támogatni fogja, hogy az a „diktatúra“ maradjon. A haladók szemszögéből ez a hozzáállás égbekiáltó erkölcstelenség, igaz, nem voltak ennyire finnyásak, amikor Joszif Visszarionoviccsal puszilkodott össze a fényességes Nyugat.

Nem az a kérdés, helytelenítjük-e vagy sem azt, ahogyan a török elnök vagy az orosz elnök kormányozza az országát. A kérdés az, van-e hozzá közünk?

Nincs.

Amennyiben a törökök megint százötven éves házibulit szeretnének itt rendezni és sivatagot csinálnak az országból (az Ország Kvízmesterének figyelmébe), ahhoz van közünk. Ha a magyar határ mellett felfegyverkezve feláll az orosz különleges alakulat, ahhoz is van közünk. Hogy hogyan kormányozzák a saját országaikat, ahhoz nincs.