A libsi megmondás trükkje az, hogy azt mondja: Odass! Az Orbán aztán tényleg mindenkivel összeveszik, hiszen a Néppárt jobboldali és konzervatív. Ezt az intézményelvű logikából kívánják levezetni, hogy ti. a jelenlegi európai parlamenti felosztásban épp ott csücsülnek, és talán nem szeretnék megvalósítani a nettó kommunizmust. Marxot és Fidel Castrót azért már siratják, szóval ami késik, az nem múlik.

De aki találkozott már mondjuk skandináv vagy Benelux államokbeli néppártiakkal, az kellemesen kacag a fenti libsi trükkön. Egy virtigli skandináv vagy Belenux államokbeli néppárti ugyanis értetlenkedve fogadja azt, hogy kelet-európai párttársának nem kötelező menetelnie a Pride-on, és nem támogatja a gendersemleges budikat, ahogy a hazatérő dzsihadisták államilag finanszírozott kórházi kezelését sem.

A néppárti mainstream és az európai balliberális tömb már csak nevében, vagy csak intézményileg különíthető el. Ugyanazt akarják, maximum különböző tempóban kívánnak haladni. A magyar miniszterelnök azért szálka a szemükben, mert meg akarja őrizni azokat a tulajdonságokat, melyek elválasztják őket a baloldaltól és a liberálisoktól: nemzeti, szuverenista, keresztény politikát akar folytatni.

De a néppárti mainstreamnek nem célja a karakteres politika képviselete. Utóbbit szívesen minősíti populistának, mert a címkézés megkíméli őket a vitától.

Manfred Weber esetében másról van szó, mint a skandináv vagy Benelux államokbeli „jobboldaliak“ esetében, akik őszintén és lelkesen hódolnak be a kortárs libsi politikának. Weber vezérelve a karrierizmus, ezért hajlandó végsőkig elmenni az eurokonformizmusban. Legutóbb, ugye, három feltételből álló ultimátumot küldött Orbánnak és a Fidesznek: 1) a Fidesz azonnal állítsa le a kampányát; 2) kérjen bocsánatot; 3) maradjon a Soros-egyetem. Utóbbi pont a legárulkodóbb. Micsoda óriási szerencse, hogy Sorosnak mindehhez (nyilvánvalóan) semmi köze, hiszen a három legfontosabb feltétel között szerepel az ő egyik legfőbb kívánsága. (A jótanácsunk az, ne álljon addig egy lábon, amíg Orbán bocsánatot kér.)

Weber konformista karrierizmusa miatt szívesen belesimul a Macaroni-projektbe. Ha ez sikerül, akkor európai dimenzióban létrejön egy bevándorláspárti, az Egyesült Európai Államok irányába haladó establishment frakciója vagy egysége és egy vele szemben álló szuverenista, nemzeti politikát képviselő egység (őket nevezik „populistának“). És ugyan mi állítaná meg a „jobboldali“ karrieristákat abban, hogy összefogjanak az európai baloldallal? Itt bizony lesz érdekegyezés a Macaroni-projekttel.

Egy, a nemzeti érdeket következetesen képviselő politikai erőnek az előbbi formációban semmi keresnivalója nincsen. Még akkor sem, ha a Néppárt minden bizonnyal kényelmesebb, mint „populistának“ lenni. Ha a konformista karrierizmus és a következetes nemzeti politika közül kell választani, nem kérdés, melyik választás a helyes.

Fölösleges illúziókat dédelgetni a néppárti mainstreammel kapcsolatban. A bevándorláspárti néppárti mainstream puhapöcsök gyülekezete, akik mindenben is engednek a liberális zsarolásnak.

A Fidesz jelezte, hogy nem fogad el ultimátumokat. Helyes. Amikor így tesz, akkor pont úgy jár el, amit kritikusai gyakran számonkérnek rajta: elvszerűen viselkedik. Így marad meg a karaktere, míg a néppárti mainstream szépen beleolvad Macaroni masszájába.

Sajnálatos módon a nemzeti érdek nekünk fontosabb, mint Manfred Weber karrierjének íve.

Lefordítom a balosoknak is: No Pasarét!