Most, hogy a Magyar Nemzet visszatért oda, ahol a G-nap előtt volt, mindenki vérmérsékletének és elfogultságának megfelelően kezdte értelmezni a helyzetet. Ezek lélektani dolgok, némelyek nyilván hevesen ziháltak is, amikor meglátták a hírt. A „melyik az igazi“ vitája kicsit sokáig tartana, elvégre volt ez a lap a Hazafias Népfront lapja is, most pedig azt kéne elfogadnunk, hogy egy kissé megzakkant, néha tintás oligarcha sértettségének következményeként pár évig politikai eszközként szolgáló orgánum volt az „igazi“. Akinek ez növeli az önértékelését, nyugodtan higgye ezt.

Persze ezt mindig be kell csomagolni valami tetszetősebb magyarázatba, hiszen – különösen az ún. Szakma képviselőinél – rettenetesen fontos az önkép integritása. Olyannyira, hogy másról nem is nagyon szól a Szakma, mint erről. És mindig, minden körülmény között az a legfontosabb, hogy ez a kép szép legyen, tetsszen a tulajdonosának. Máskülönben összeomlik a világ.

Így lett a „valódi“ Szakma a Morál őre. A korrupt világra átkaikat szórva kiköpött Savonarolák, puritánok, jakobinusok. És valamiért, mint korábban e mozgalmak vezéregyéniségeiben, a Morál bennük találta meg a szócsövet, általuk beszél. Ahogy korábban a német nép(lélek) a Führer szájával szólt, úgy szól a Morál a Szakma szájával.

Ez az önkép miatt fontos persze: önnön fontosságuk igazolására szolgál. A moralizálás az öntetszelgés nyelve. A Szakma képviselője kiválasztott, egyedülálló módon képes felhívni a figyelmet az erkölcsi romlottságra, amire az egyszerű halandók képtelenek. Ha elvész a Szakma, elnémul a Morál.

Az önkép szempontjából fontos még, hogy a Morál képviseletét önzetlenül lássák el. Õket erre rendelte az Úr, nem tehetnek róla, és ők valójában áldozatok, amikor képviselik a tőlük teljesen független, rajtuk kívül álló erkölcsi rendet. Hétköznapi – a halandók által ismert – erkölcsi mércével ne is próbáljuk megítélni ezt a tevékenységet! Az Elvek fontossága megelőzi az emberek és a közösségek fontosságát, például a hozzájuk való lojalitást vagy az árulás tilalmát. Ez utóbbiak maximum a kisbetűs morálnak felelnek meg, ám a Szakma a nagybetűs Morált képviseli. A hétköznapi morállal érthetetlen, ám annál rosszabb a hétköznapi morálnak.

Az pedig merő véletlen, hogy épp rajtuk keresztül van hangja a Morálnak. A kiválasztottság már csak ilyen.

Mindez akkor derül ki gyönyörű szépen, amikor sérelem éri a kiválasztottakat. A hirtelen eltűnő archívum jelenségét (ami aztán persze később visszakerült) az átmeneti időszak (G-korszak) alkotói úgy tálalták, mintha a Szent Korona vagy a Seuso-kincsek tűntek volna el, ha leégett volna a parlament, vagy ha felrobbantották volna a Hősök terét. Mert nyilvánvalóan örökkévalóságnak szánt darabokat nyelt el a föld, még ha rövid időre is. Mocskosul nehéz órák voltak ezek! Mert a Morál képviselője mit néz meg egyből? Hogy az Õ csodálatos alkotása megvan-e még. Nem mintha nem őrizné féltve laptopján a világot megrengető műveket, de fontos, hogy a világ többi része is lássa azokat. Bele se merünk gondolni, hogy a Morál képviseletét ellátó Szakma napszámosainak termékeit azok is elfelejtik másnapra, akik egyáltalán elolvasták. Ez egy szörnyű perspektíva, és ha igaz, a világról mond ítéletet, nem róluk.

És ha a világ nem is képes felfogni nagyságukat, legalább ők látják – mármint a saját nagyságukat és fontosságukat. A Morál bázisa az Én. Végezetül tehát lássuk, miként működik a mindennapokban a Szakma.