A Göterborgi Könyvvásár nyitónapján állt a bál, Masha Gessen írónő és melegjogi aktivista (nem nagyon értem, utóbbit miért kell hozzátenni, hacsak azért nem, hogy a tudósító bekapcsolja az emberben a vészjelzőt, mert ha valakinek ez az identitása, hogy bármilyenjogi aktivista, annál figyelni kell, egy-ügyű, még a szubatomális fizikában is képes meglátni monomániája évrendszerét), szóval Masha Gessen kiverte a biztosítékot, elrappelte a kötelező ballib mantrát Magyarországról, mivelhogy, amint elmesélte, előző éjjel alvás helyett a magyarországi, elnyomásban élő író barátaival beszélgetett az interneten, és a beszéde az ő beszédük is volt.

Innen kezdve teljesen érdektelen, hogy Masha Gessen mit mondott.

Masha Gessennek aludnia kellett volna.

Mert lefordítanám ezt az elnyomást: „én, a MAGYAR ÍRÓ tehetségtelen, középszerű betűköpő vagyok, akit alanyi jogon nem tart el a magyar állam az adófizetők pénzén. Emiatt nem tudok aludni, és ahelyett, hogy - mint minden normális ember - tévéznék, szerelmeskednék, olvasnék, vagy megpróbálnék valami olvashatót írni, inkább szanaszét diktatúrázok az éterbe, mert akkor minden túlfeszült futóbolond az én nevemben beszél, így legalább _valaki_ az én nevemben jól megmondja helyettem nekik. Bele a kamerákba igyenöst.”

Ismerek egy rakás magyar írót az egészen kiválóktól, szent tehenektől a feltörekvő tehetségekig. Egyik sem szokta felültetni a külföldi havereit.

Nem másért, de ha baja van, saját hangján beszél. Hiszen ezért (ettől) író. Hogy van neki ilyen, saját hang, saját szöveg.

Szánalmas pótcselekvésekkel nem fedi el a hiányát.