Egy cikket olvasok. A magyar konyha és a magyar konyhaművészet szomorú és siralmas helyzetén kesereg. Sok igazság van benne, még akkor is, ha az én szemlélet- és gondolkodásmódom egy-két dologban nem teljesen egyezik. Mármint az interjúval és a látásmóddal, vagy akár a szókészlettel, nem a most következő idézet lényegével.

„Persze alapvetően nem a gasztroforradalom hibája, hogy a saját hagyományunkat nem birtokoljuk. Közben viszont a magyar konyha az utóbbi évtizedekben csak csúszik-csúszik lefelé, és lassan eltűnik. Most múlik pontosan, és mi engedjük, hadd menjen. Mondjak egy példát? Éppen itt ülünk a II. kerületi Lövőház utcában, egy kellemes teraszon. Ez egy menő budai gasztroutca. Van is minden. Ott a vietnami, amott az indiai, a török, az olasz, az orosz, a thai, a skandináv halas s a többi. És ez helyes, így van rendjén. De hol van a korszerűre és európaira újragondolt vagy akár csak a rusztikusan érintetlen magyar konyha?

Közben meg görgetek a közösségi média felületén, és gyakran látom a különféle – gyakran nemzeti elkötelezettségű – csoportokban annak a szemléletmódnak a nyomait, amit így foglalhatnék össze: „A város rossz!”

Igen, a város az rossz, az fertő, le kell menni vidékre, ott élni, birkát nézegetni, meg a szép füves semmit, hű ebünk nyakát veregetve megvetni az emeletes házak erdejét, fúj, az a villamos is borzalmas, tele emberrel, meg hát a férfi az pálinkát iszik, és lovat tart, nem lifttel megy fel a hatodikra. Aki ezt teszi, az nem is igazi magyar, tanyát vegyél, ne bérletet, hagyd ott, nem magyarnak való az, csak vidéken élet az élet, stb.

Szóval nézem az ilyen mondatokat meg alattuk a sok lájkot, aztán visszamegyek a konyhaművészet sorsán való kesergésre.

„A hagyomány felmérése jórészt elmaradt. És mivel a hagyományt nem tudtuk fejleszteni, jöttek a csillogó bűvészmutatványok: tegyünk kombu algát a halászlébe, akkor majd úgy tűnik, mintha utolértük volna a világot.

Kérem tisztelettel, ez történik akkor, ha a magyar megfeledkezik a városról, elhagyja, és átengedi azt az idegeneknek. Ez a megvalósult kivonulás. Amikor otthagyod, majd valaki kitölti a légüres teret. Mert a légüres teret mindig kitölti valami. Legyen az vallás, etnikailag üres tér vagy parkoló az irodaház előtt. (Tudom, az is rossz. Merengő fűzfa alatt kéne intézni a hivatalos ügyeket, és a bankvilág is kiköltözhetne az erdőbe.)

Nem először. A XIX. század első felében, még ’48 előtt botrány volt, ha a magyar fővárosban egy magyar színtársulat magyarul akart előadni egy darabot. Mert a színház német volt, és a német polgárságot zavarta. A Pesti Városi Német Színház 1812. február 9-én nyílt meg, a császár közelgő születésnapja alkalmából, és magyar színház a magyar fővárosban nem volt egy darab sem.

Valahol a MGTOW mozgalom – az MGTOW egy mozaikszó, a Men Going Their Own Way (férfiak, akik a maguk útját járják) kifejezés rövidítése – meg a vidékre kivonulás egy tőről fakad. És egy kicsit mindkettő árulás.

Ha mi nem megyünk magyar étterembe, akkor az becsődöl, és lesz helyette olasz, thai, kínai meg amerikai gyorsétterem, aztán lehet majd bezzegezni.

Ha jön az ellenség karddal meg puskával, azzal szemben sokan bátornak hiszik magukat, de a külföldiek bankkártyájától inukba száll a bátorságuk.