Még egy kritikában sem szeretem, hogyha az újságíró részletesen leírja egy film történetét. Egy politikai jellegű írásban meg még kevésbé. De most nem tudom elkerülni. Röviden fogom.

Megnéztem ugyanis a Lány című belga filmet. Egy fiú balerinának tanul. Igen, egy fiú, balett-táncosnőnek. Rendesen jár is a balettórákra. Emellett orvoshoz is, ugyanis fizikailag is lány akar lenni. Ezért egyrészt hormonkezelést kap, másrészt arra készül, hogy levágják a péniszét. Édesapjával él, aki nagyon rendes munkásember, ezért a legtöbb orvosi kezelésre elkíséri. Amikor pedig Lara (így hívják a balerinának tanuló 15 éves fiút) érezhetően elkedvetlenedik, hogy lassan halad orvosi értelemben a kezelés, és már arra készül, hogy feladja, édesapja rábeszéli, hogy folytassa. Mert szerinte példát mutat másoknak. Azzal, hogy lánnyá válik fiú létére. Ezt egy érzelmes monológban magyarázza el a fiának.

Ahogy egyre rosszabb kedvű lesz Lara, folyamatosan arra gondoltam: talán jó film lesz ebből. Mert rájön arra, hogy az életet nem lehet külsődleges, erőszakos gesztusokkal jobbá tenni. Legyen az akár egy nemváltó műtét. Az élet azért ennél bonyolultabb, meg talán kegyetlenebb is.

De nem. Larának tényleg egyetlen gondja van: az, hogy fiúnak született. És a külvilág ezt csak erősíti benne. Igen, tegye tönkre az egészségét, kezelje magát 15 éves korában erős hormonokkal. Ezt mondja a világ. A balettmestertől az orvosokig senki nem próbál semmit sem tenni ellene. A többi kis balerina is megértő, tudják, hogy fiú, de ez inkább ébredező szexuális fantáziájukat mozgatja meg, felhívják a figyelmét, hogy igazságtalan, hogy Lara mindig szégyenlősködik, ők meg meztelenül flangálnak előtte, és megkérik, szüntesse meg ezt az igazságtalanságot, mutassa meg a péniszét. Lara, mi mást tehetne, megmutatja, a kis osztálytársnői pedig megnyugodnak.

Ellenben egy idő után az orvosok szüneteltetik a kezelést, mert a hormonszintje nem alakul megfelelően. Egyre depressziósabb lesz Lara, ráadásul a szerelmi élete sem úgy alakul, ahogy tervezi, bár a szomszéd fiút, aki nem tudja, hogy Lara nem lány, szájjal kielégíti, de nyomasztja, hogy mást nem tud a fiúval tenni, legalábbis anélkül, hogy lelepleződne. Azaz, mély lelki gödörbe kerül Lara, mígnem fogja magát és levágja a péniszét. Majd mentőautó, mellette a gondoskodó apa, aztán kórház.

És nemsokára jön a film befejezése: Lara most már teljes jogú lányként, boldogan sétál az utcán. Igazi happy end.

Tegyük félre a szemforgató megjegyzéseket. Ne elmélkedjünk, hogy egy 15 éves fiúnak – valóban ennyi idős fiú játszotta el a főszerepet – nem biztos, hogy felemelő ilyen szerepet átélnie. Na, de ez legyen a szülők és a belga gyermekvédelem problémája. Az agresszív képekkel se foglalkozzunk, hiszen születtek remekműhöz közelítő filmek, amelyeknek dramaturgiai csúcspontja egy pénisz levágása. Az utolsó asszony jut eszembe, Marco Ferreri olasz filmje, amelyben a nőkben csalódott, munkanélküli mérnök, aki 1968 liberalizmusát próbálja megérteni, de élete csak még jobban felfordul, egy elektromos konyhakéssel levágja a péniszét. Gérard Depardieu játszotta a főszerepet. Vagy éppen a japán Az érzékek birodalma.

A Lány című filmnél azonban az öncsonkításban az újbaloldal minden agresszivitása benne van. Nem érdekel a valóság, nem érdekelnek a következmények, az van és azonnal, amit én akarok. És a világnak az a kötelessége, hogy segítsen ebben.

A filmet a cannes-i fesztiválon mutatták be, Lukas Dhont rendező első filmjéről van szó, így meg is kapta a legjobb első filmesnek járó Arany Kamerát. Sőt, kapott még egy díjat is, úgy hívják, hogy Queer Palme. Az év legjobb LMBT-filmjének jár Cannes-ban.

Nem akarok úgy tenni, mintha korábban hallottam volna erről a díjról, így utánaolvastam. Tíz éve van, végignéztem a győzteseket, elég sok filmet megnézek, nem csoda, hogy többségüket láttam, természetesen főleg rossz propagandafilmekről van szó. De sokkal érdekesebb, hogy milyen filmeket jelöltek az LMBT-díjra és végül nem kapták meg. Azok között ugyanis nagyon jó filmek vannak. Csakhogy két baj van velük: épphogy csak érintik az LMBT-problémát, és ráadásul semmi propaganda nincs bennük. Sőt, van olyan – Queer Palme-ra méltatlan – jelölt, amely kifejezetten hagyományos értékeket közvetít. Például A háború elkezdődött című gyönyörű francia film, egy fiatal pár hosszú-hosszú küzdelme kisgyerekük gyógyulásáért. (Annyi az LMBT-vonatkozás, hogy az egyik barát vagy rokon homoszexuális.) De nagyszerű film A dombokon túl című román, a Whiplash című amerikai, a Holy Motors című francia film, vagy akár a legutóbbi két Almodovar.

Lukas Dhont számára a sikerek azt mutatják, hogy neki van igaza. Szponzorálják a filmjét, Cannes-ban díjakat nyer (még ha az egyik díj, a Queer Palme, hát, fogalmazzunk finoman, nem a legfontosabb filmes kitüntetés) és a belga miniszterelnök is fogadja.

Fogadná.

Ugyanis 2018 májusának végén, amikor ünnepélyesen bejelentették, hogy Charles Michel találkozik Lukas Dhont győztes rendezővel, sajnos egy csúnya muszlim terrorakció történt Belgiumban. Éppen aznap. Idő előtt ugyanis kiengedtek egy radikalizálódott bevándorlót a börtönből, első útja egykori cellatársához vezette, egy kalapáccsal agyonverte, másnap pedig fényes nappal Liege belvárosában meggyilkolt két rendőrnőt, aztán egy járókelőt, majd amikor egy takarítónőt túszul ejtett, a kommandósok agyonlőtték. Így a valódi valóság megakadályozta a belga miniszterelnököt, hogy az álombeli valóság (a hiperliberalizmus majd egyszer egy szép napon eljövendő győztes világa) hősét köszöntse.

Mit lehet még erről mondani?

Elfogynak szinte a szavak. A magukat haladóknak nevezők világa egyre csak fogyasztja a szavakat.

Azért muszáj erről beszélni.