Repült a műanyag sörös korsó, miközben a gravitáció adta pályáját írta le már adtam össze a fejemben, hogy ez bizony hány zárt kapus meccs lesz és melyek lesznek azok a mérkőzések, amelyeket csak a tévéből nézhetünk a stadion helyett.

Azzal kezdem, hogy nyilvánvalóan nincs olyan hetvenezres tömeg, ahol ne lenne minden esetben néhány hülye. Ez tény. Ugyanakkor fontos azt is megjegyezni, hogy a labdarúgó mérkőzéseknek van egy bizonyos érzelmi hőfoka. Meccseken teszünk és mondunk olyat, amit nyugalmi állapotban nem. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy rendben van, ha valaki sörös poharakat dobál a pályára, hanem azt, hogy nem ez volt az első és utolsó alkalom, hogy ilyen történik. Az különösen fura számomra, hogy a FIFA úgy felügyeli és pontozza a mérkőzések közönségét mintha legalábbis az éves Operabált rendeznék meg a Puskásban.

Csakhogy értse a FIFA is. A stadionokban a szurkolók fütyülnek, kiabálnak, sőt még káromkodnak is. Illetve fejletettebb országokban össze is verik egymást, de erről majd később. Tehát nem teljesen értem, hogy a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség miért is van ennyire kiakadva. Persze tudom, nem akarok álnaivnak tűnni. Ha mi, magyarok teszünk bármit, amibe egy kicsit is bele lehet kötni, akkor jön a büntetés.

Az angolok elleni hazai mérkőzés nem a legdicsőbb pontja a magyar labdarúgásnak. Többet vártunk a csapattól, de ilyen a foci. Egyszer lent, egyszer fent. Ha valaki őrjöngött örömében a franciák elleni 1-1-nél az most viselje el a bekapott négyest. Szóval amikor nem annyira megy a csapatnak, akkor feszültebb a közönség is. Ez teljesen természetes folyamat. A labdarúgók és a szurkolók szimbiózisban léteznek a stadionban. A harmadik, negyedik bekapott gólnál már tényleg nagyon feldúlt volt mindenki. Ekkor érkeztek a sörös poharak, amelyet – mint már jeleztem – elítélek, ugyanakkor fontos megjegyezni azt is, hogy az angol játékosokat nem kellett félteni, hogy még inkább hergereljék a magyar drukkereket.

Történt, ami történt. Az események legundorítóbb pontját a Sky Sport alkotta. A brit csatorna riportere a meccs után irányított kérdésekkel akarta ráerőszakolni az angol játékosokra, hogy mondják ki: a magyarok rasszisták. Gareth Southgate szövetségi kapitány és Henry Kane is azt mondta semmi ilyesmit nem vettek észre. Na, ez az angolokat nem érdekelte. Az angol szövetség (FA) már másnap a FIFA-hoz fordult, hogy büntessék meg a magyarokat. Sőt, még Boris Johnson brit miniszterelnök is arról értekezett, hogy “elfogadhatatlan, hogy az angol játékosoknak rasszista inzultusokat kellett elszenvedniük Magyarországon”.

Az a helyzet, hogy a brit miniszterelnök összetéveszti a saját hazáját a miénkkel. Ugyanis a brit játékosoknak egyetlen egy helyen kellett rasszista támadásokat elviselniük az pedig Nagy-Britannia. Történt ugyanis, hogy nyáron az angolok Eb döntőt játszottak az olaszokkal, amelyet utóbbi csapat nyert meg tizenegyesekkel. Ezek után az büntetőt hibázó angol fekete bőrű játékosokat olyan mérhetetlenül gusztustalan támadás érte a saját szurkolóik részéről, amely a legsötétebb időkre emlékeztet. Arról nem is beszélve, hogy az angolok valóban kifütyülték az olasz himnuszt, illetve a döntő előtt, közben és után összevertek mindent olaszt, akit találtak. Hasonlóan jártak el Londonnal is, törtek zúztak. Szankció? Büntetés? Dehogy! Mit képzelünk?

A történetben pedig tényleg csak egy utolsó pikantéria, hogy pont azok az angolok cseszegetnek minket magyarokat, akik feltalálták a futball-huliganizmust? Angliában a mai napig is divatja van, hogy a csapatok huligánjai összeverik vagy ölik egymást a meccsek után vagy előtt, aminek a focihoz aztán tényleg semmi köze. És most ezek akarnak minket kioktatni, mert a magyar szurkolók fütyültek. Juj.

A helyzet valójában az, hogy ezek a derék nyugati emberek képtelenek elfogadni, hogy mi nem térdelünk le.