Molnár Gál Péter (mostantól MGP) visszaemlékezését olvasom. A valaha nagy hatalmú színikritikusét, akinek befolyása nem szédítően eredeti ítéleteiből, hanem abból a tényből fakadt, hogy az állampárt lapjánál, a Népszabadságnál dolgozott. Luciferi lényéről közmegegyezés alakult ki kortársai körében: egy-egy jelzővel, mondattal, jellemzéssel pályákat, emberi életeket tett tönkre. Ismeretes példa erre Latinovits Zoltán, akinek az öngyilkosságában a családi, baráti visszaemlékezések szerint döntő szerepet játszott MGP bántó kritikája, amellyel A kutya, akit Bozzi úrnak hívtak című darabba visszatérő művész önérzetét zilálta szét.

A most megjelent memoár (Coming out) szaftosnak ígérkezett, hiszen a homoszexualitása miatt 1963-ban beszervezett MGP akkor kezdte írni, amikor a közvélemény tudomást szerzett ügynöki múltjáról. Aztán 2011-ben meghalt, a kéziratot pedig csak most adták ki. Egy-egy gyomorforgatóan undorító, beteg részlettől, valamint a spiclik munkájának bemutatásától eltekintve a posztumusz életrajz nagy titkokról nem lebbenti fel a fátylat. Minket nem is ezek érdekeltek, hanem arra figyeltünk fel, hogy MGP a megbánás legcsekélyebb jeleit sem mutatja, azt a látszatot kelti, mintha a besúgás afféle szellemi kaland volna. Igazi szörnyeteg tárul fel a könyvből, önmagába szerelmes, nárcisztikus értelmiségi, akinek nincs felelősségérzete, és – ezt Tábori Nóra mondja róla – a homoszexuális emberekre jellemző módon érzelmi végletek, az imádat és a gyűlölet között csapong.

Évekkel ezelőtt kiadták MGP ügynöki jelentéseit, ha valaki hozzáfér, ezt is érdemes elolvasni. Hogy ezek a jelentések ártottak, egy percig sem kétséges, bár cirádás stílusban, nyelvi bravúrokkal íródtak, ugyanúgy tönkretettek másokat, mintha a sarki házmester mondta volna tollba őket. Hogy MGP értett a szavak faragásához, munkaköri kötelesség és nem érdem. Ennek ellenére a jelentéseiben felbukkanó figurák, szituációk, viszonyok kibeszélése jócskán meghaladta a diszkréciót, és teljesen egyértelműen eligazította állambiztonsági gazdáit a színházak kesze-kusza emberi és szakmai útvesztőiben.

Szóval, szerintünk MGP aljas spicli volt, aki talán pénzért, előrehaladásért, talán másért örömmel vállalkozott a besúgásra. Ő ugyan azt állítja a mostani memoárban, hogy nem fogadott el ellenszolgáltatást, de nemcsak nekünk, önmagának is sűrűn hazudik, szóval, nem hihetünk neki. Sem ebben, sem másban. Nem hihetjük el beszervezése módját, körülményeit, nem hihetünk a tetszetős sztoriknak sem. Legfeljebb azt hihetjük el neki, hogy a híres párizsi varietérendező fülébe mocskos szavakat suttogott, hogy a hármas szex közben minél nagyobbat élvezhessen, miközben kamionsofőr ismerőse furulyázik rajta.

Ha azonban az ember a megfelelő helyre, a belvárosi melegakolba születik, mindig akad elég indok a felmentésére. MGP nem tehetett olyan rosszat, hogy a balliberális hálózat ne mentegesse életében, halálában. S hogy mi az a fő motívum, amivel ügynöki múltját mentegették csókosai? A tehetsége.

„Iskolát teremtő különleges stílusa, roppant eredeti írásművészete, kegyetlen humora sem fedte, feledtette el azt, amit ellenségei sem vontak kétségbe: hallatlan tudású, nyugodtan mondhatjuk, tudós ember volt. (Bächer Iván)

„Aki veszi magának a fáradságot, és beleolvas ügynöki jelentéseibe, láthatja, hogy megjelenhető színikritikákkal, színházjobbító kisesszékkel nevelte a tartótisztjét. Igen, mindenkinek jobb lett volna, ha nem így történik, de az élő szerkesztőségből, a papírról néhány online-ra száműzni, majd negyven évvel az események után megjelenési bojkottal sújtani nagyobb bűn volt, mint amit évtizedeken át hurcolt. Azoknak a bűne, akik elfelejtették észrevenni, hogy a valaha volt legfelkészültebb, leghitelesebb, legmegbízhatóbb és legtehetségesebb színházi írónk kezéből rúgják ki a klaviatúrát. Az igazság, a feddhetetlenség, a tiszta erkölcs és a becsület nevében. Ne legyenek rá büszkék.„ (Sándor Erzsi)

„Emdzsípíről a háta mögött három dolgot mondtak. Édes ember. Gonosz ember. Tehetséges ember. Ami az utóbbit illeti: engem a tehetség mindig levesz a lábamról, kételyeimet, fenntartásaimat szanaszét kergeti. Közeli hozzátartozóim szerint mások tehetsége annyira elvakít, hogy gyanútlanságomat a naivitásig fokozza, jóhiszeműségemet pedig a hülyeségig.” (Mester Ákos)

„Meggyőződésem, hogy nem ártott senkinek. Nem akarom őt mentegetni, azt megmondtam neki is, hogy nem igazán szép dolog ügynöknek lenni.„ (Vörös T. Károly)

Amikor megjelent az MGP felfedett besúgásait tartalmazó kötet, Spiró György egészen odáig merészkedett, hogy barátja, a spicli egyszerűen csak átverte a rendszert:

„Hihetetlen naivitás lengi be ezt a könyvet, a magánéletében cinikusnak és fölényesnek mutatkozó, szikrázó szellemű örök kamasz őszinte cserkészlelkesedése, aki nagy önfegyelemmel még a poénkodástól is visszafogta magát. Ugyanakkor élvezettel veri át a tartótisztjeit, minden lehetséges, felkínált csapdát elkerülve és kijátszva. Nem ártani személy szerint senkinek, de használni a magyar színháznak, a háttérből szürke eminenciásként fonogatni a szálakat, a valódi tehetségeket támogatni, reményteljes kezdeményezéseket dicsérni, és csak az olyanokról jelenteni negatívumot, akik pozíciójuknál, beágyazottságuknál fogva amúgy is érinthetetlenek…”

Ennél nagyobb szeretettel, megértéssel ebben az országban még nem írtak Geréb Dezsőről. Spiró teóriája annyira nevetséges, hogy még a sorait közlő MGP is elhatárolódik tőle a mostani memoárban, és bevallja, hogy semmiféle átverési szándéka nem volt.

Tanulságok?

Talán csak annyi, hogy odaát nem lehet akkora bűnt elkövetni, hogy a falkatársak ne nyaldossák körül ezerszer is az illetőt.

Tanulság továbbá, hogy mi teljesen másképp vagyunk kalibrálva, a keresztény erkölcs, a szégyenérzet és az elemi jóérzés a szükséges konzekvenciák levonására késztet minket. Mi tehát képtelenek vagyunk a megtévedt bűnös elvtelen mentegetésére. Hiszünk abban, hogy a bűnt bűnhődésnek kell követnie. Egyidejűleg képtelenek vagyunk persze arra is, hogy a közülünk való nagyságokat kaseroljuk, dédelgessük, támogassuk – nem, nálunk ez nem létezik. Ezért is vagyunk örökké hátrányban, ezért nem tudjuk megszervezni a sajtónkat, az irodalmunkat, a szellemi életünket. Nem panasz ez, mert legalább nem kell aljadék ügynököket mentegetni, hazudni teljesen nyilvánvalóan önmagunkról és másokról, de tagadhatatlan, hogy jobban össze kellene tartanunk.

Náluk viszont mindig akad mentség. Mert MGP „tehetséges” volt, bármi is tett. Ez önmagában felmentő körülmény abban a közegben. Egyszersmind pontos jelzése annak, hogy Lucifer tehetséges ugyan, de tehetsége a sötétségé.

Hát, ha erre büszkének kell lennie, akkor legyetek azok, ördögfattyak.