Újra kezdetét veszi a jégkorong világbajnokság. Egy önmagában is fantasztikus sportesemény, de ha még azt is hozzá tesszük, hogy a 2009-es svájci rendezésű világbajnokság óta ez az első, melyen kis hazánk is részt vesz, nemcsak a jégkorong barátok szíve dobban hevesebben, hanem az egész nemzeté.

Kis hazánkat természetesen csak a méreteire, arányaira értem. Persze, ha azt nézzük, hogy a többi, induló ország mekkora összegből és milyen infrastruktúrából merít, akkor bátran mondhatjuk azt is, hogy nem semmi, amire ez a csupa szív válogatott képes. Ha még azt is hozzá vesszük, hogy milyen országokat hagy maga mögött a mi nemzeti csapatunk, akkor joggal lehetünk a szükségesnél is büszkébbek.

Kis ország, kevés igazolt játékos. Viszont maga a sportág egyre népszerűbb. Köszönhető ez többek között a magyar válogatott által az elmúlt években véghez vitt bravúroknak, az Alba Volán kiváló szereplésének az EBEL-ben, valamint a két nagyágyúnak a KHL-nek és az NHL-nek, illetve annak, hogy már itthon sem számít kuriózumnak egy-egy jégkorong meccs a sport televíziók műsorán.

Meg persze az sem árt, hogyha a kissrácok, akik Ovecskint meg Crosbyt vagy éppen Vas Jánost nézik a tv-ben és címeres mezben szurkolnak a jégen a szívüket-lelküket kiadó fiainkért, utána több opció közül is választhatnak, ha kedvük támad korcsolyát húzni és kergetni a puckot a fagyott vízen.

És akkor még egy fontos tényezőről szó sem esett.

A szurkolókról.

2009-ben volt szerencsém (és némi spórolt pénzem), hogy két cimborámmal a helyszínen biztassam a fiúkat a jégen. Előtte is jártam meccsekre, főleg válogatott, meg egykét Volán meccsre, de az az élmény, amivel Svájcban lettem gazdagabb, egy életre elkísér.

Sajnos sok sikerünk nem született az említett tornán (persze ez is volt a papírforma és a bent maradáshoz, akkor még a csoda is kevés lett volna), de mind a válogatott, mind a szurkolótábor emberfelettit teljesített. Annak mondom, aki még sosem járt vagy látott jégkorong meccsen, hogy az ilyen eseményeken a mérkőzés végén a győztes nemzet himnuszát eljátsszák. Hát a magyar himnusz sajnos hivatalos módon egyszer sem hangzott el, de ennek ellenére egyszer sem maradt ki.

Ennek az oka az, hogy miután az aktuális legyőzőnk himnusza véget ért a szurkoló tábor rázendített a magyar himnuszra.  Máig libabőrös leszek, mikor visszagondolok rá. Feledhetetlen. A szurkolók nem pihentek, ahogy a komoly légszomjjal küszködő srácok sem a jégen. Egyfolytában szólt a „- Kik a jók!? – Magyarok!” a „Ria, Ria Hungária!” és egyéb buzdító skandálások. A tornán mindenki el volt ájulva a magyar szurkolók kitartásától.

A válogatottunk, most sincs sokkal egyszerűbb helyzetben. Egy csoportban (B csoport) vagyunk például a mindig végső esélyes Kanadával, és ha ez még nem lenne elég ott van az Egyesült Államok és Finnország, mint hoki nagyhatalmak, de kemény meccsek várnak ránk Fehéroroszország és Szlovákia ellen is. Igazából a két válogatott, aki ellen (talán) reális sanszunk lenne szorosabb meccseket játszani, az a német és a francia nemzeti csapatok.

Csakhogy…

A következő világbajnokságot, pont ez a két nemzet rendezi közösen, ezért ők nem eshetnek ki, hisz házigazdaként elég furán nézne ki, ha nem reprezentálnák magukat. A szabályok értelmében az A és a B csoport két utolsó helyen végzett csapata fog visszapottyanni a Divízió 1-be. Viszont ugye, sem a francia sem a német nem eshet ki. Ez azt jelenti, hogy vagy a Fehéroroszokat vagy a Szlovákokat le kéne győznünk, hogy maradhassunk az elitben. Valljuk be: nem sok esélyünk van rá.

Mind a két csapat rendelkezik kemény topligákat megjárt játékosokkal. Talán idén is kevés lesz a csoda. A válogatottunk erősebbnek tűnik, mint volt 2009-ben, a szurkolókra biztos idén sem lesz panasz. Bár a helyszín most Moszkva és Szentpétervár, de biztos vagyok benne, hogy nemzeti csapatunk nem szenved majd hiányt buzdításból.

Szóval a feladat adott. Nyilván, aki amúgy is szereti a hokit azt nem is kell figyelmeztetni, de aki nem így van vele és akar magának egy pazar élményt (még tv-n keresztül is) az kapcsoljon oda a magyar meccsekre és szurkoljon. És fohászkodjunk egy újabb olyan élményért, mint amit például Sapporóban kaptunk.