(Keskeny Károly történeteiből)

Keskeny Károly sosem árulta el, hogy voltaképp mivel foglalkozik. Nem is szeretett erről beszélni. Ha mégis faggatta valaki, hűvösen másra terelte a beszélgetést, vagy esetleg futólag megjegyezte, hogy alkalmanként irodalmi jellegű tárcákat publikál a Krajczáros Igazság névre hallgató, politikai és kulturális hetilapba.

Teremőr!

Úgy érezte, ez valahogy messze áll attól a képtől, ami egy író, ködlovag és hivatásos reakciós foglalkozásával kapcsolatban az emberek fejében él.

Pedig az igazság ez volt.

Keskeny Károly a hét öt munkanapján teremőri állást töltött be a Szépművészeti Múzeum „Modern Időszaki kiállítások” részlegénél.

Most ott könyökölt az ablakban, s – mint mindig – a járókelőket bámulta.

Hangosan felsóhajtott:

Unatkozom!

Itt nem történik semmi. Reggel beülök a székembe, és elkezdem nézni a falat. Ez a tevékenység aztán nagyjából ki is tölti a napot. Jobbra, a bejárat felőli sarokban a pók már félig végzett a háló elkészítésével, amit a plafon és az ajtó vastag kerete közé sző immáron harmadik hete.

Ez a legjelentősebb történés, ami az elmúlt hónapokból említésre méltó.

Azelőtt, amikor „A XX. század második felének műalkotásai” részlegen töltöttem be a hivatásomat, még elvétve felbukkant egy-egy érdeklődő. Futólag ócsároltak valami szobrot, vagy vegyes technikával készült kiállítási darabot, aztán nevetve elhagyták a termet. De itt, ahol most ülök, „Az ezredforduló kelet-európai posztmodernjei”-nél, itt még ilyen sincs.

Dél körül általában felállok, s teszek pár kört a teremben. Elsétálok a Kompozíció XII.-től az Images 4-ig, majd vissza.

Semmi.

Lent, az ablak alatt épp gyermekek irkálnak filctollal a buszmegálló táblájára. Néhány várakozó utas felületesen rájuk pillant, majd órájára néz.

Ó, boldog alkotó fiatalság!

Bár a kiállított hírneves kortársak váltanának ki ennyi érdeklődést, ennyi tiszteletteljes figyelmet, mint az a szemüveges elálló fülű kisfiú ott, aki miután kipingálta az utasváró oldalát is, most kacagva felpattant a befutó szerelvényre.

Unatkozom. Igen, ez a legjobb kifejezés.

Egy idő óta öncsaláshoz folyamodom. Különböző színű golyóstollal írok be sértegető bejegyzéseket a vendégkönyvbe, azt a látszatot keltve, mintha felzúdulás, átkozódás, egyáltalán bárminemű érdeklődés kísérné a „Hommage I-XIX” kollázs-sorozatot, vagy a „Colours in Black and White” névre hallgató díjazott akrilfestményt. Ellenben egyre jobban megy a kézírásom elváltoztatása. Hol fiatal, idealista bölcsészhallgató modorában vetem papírra benyomásaimat, hol ráérős középkorú iskolaigazgató nő kerekded betűit formázom élvezettel.

Van, hogy bal kézzel írok. Ez a módszer kiválóan alkalmas kortárs, ám sikertelen alkotó periódusban lévő képzőművész zaklatottságának visszaadására.

Már irigyem is akad. A minap bekukkantott a szomszédos tárlat teremőre. Elbeszélgettünk erről-arról, s amint futólag belepillantott a vendégkönyvbe, összecsapta a kezét.

– Hát ez hihetetlen! Micsoda nyüzsgés! Micsoda élet van itt! Hát, te aztán szerencsés fickó vagy.

Nem mondtam semmit, csak gőgösen kihúztam magam.

Egy ideig állt mellettem, bámult rám irigykedve, majd kifelé indult. Az ajtóból még visszaszólt nekem.

– Megtennél nekem egy szívességet? Ha legközelebb jönnek ezek az élettel teli, harcos, gyalázkodó látogatóid, átküldenéd őket ide a szomszédba? Az én vendégkönyvemben egyetlen beírás sem olvasható. Üres minden lap. Tiszta fehér az egész. Sőt, hogy őszinte legyek – piszkálta zavartan fülcimpáját –, látogatóm se akadt az elmúlt hónapban. Küldd már át őket hozzám. Ugye, megteszed ezt nekem?

Mit tehettem mást? Mit tehet ilyenkor egy tisztességes ember?

Megígértem neki.