Sokat járok metrón, s amíg egyik állomástól a másikig utazom, igyekszem hasznosan eltölteni az időmet, s ha lehet, információkat szerzek be a világról.

Ezen a napon is így történt. Felszálltam a Nagyvárad téren, s amíg haladtam célom felé, az internetet böngésztem. Hátha van valami érdekesség, amivel gyarapíthatom tudásom.

Így is történt!

Azt írták egy portálon, hogy a mai ember a metrón csak a telefonját nyomkodja, és hogy ez a modern, kiüresedett, elidegenedett ember legfőbb jellemvonása. Még rajzot is mellékeltek hozzá, amin látható volt egy metrószerelvény, amin emberek ültek, és mindenki vadul nyomkodta a telefonját.

Nagyon megijedtem, mert nem szeretnék modern és elidegenedett ember lenni. Az semmiképp. (Annál még a fasiszta is jobb valamicskével.)

El is tettem gyorsan a telefonomat, s jobb híján, elkezdtem bámulni a szemben ülőket. Mi mást nézzen az ember a metrón? A szürke, suhanó falakat mégsem tanulmányozhatja valaki a Határ úttól egészen az Astoriáig.

Hárman ültek szemben. Egy kalapos úr, egy ifjú hölgy meg egy fiatalember valami sapkában, aminek elöl kis simlédere volt. Mivel nem vagyok modern és elidegenedett ember, kezdtem a nézést a hölgyön. Megfigyeltem topánkáját, haladtam felfelé a lábán, a combhoz érve elismerően cuppantottam, mivel – nem lévén modern és elidegenedett ember – értékelem a szép formákat, majd elhagytam a nyakát, s felértem a füléig. Mivel még mindig csak a Ferenciek terénél jártunk, ezt a cselekvéssort megismételtem vagy tízszer egymás után.

– Mit néz? – fakadt ki végül ingerülten.

– Önt, ifjú hölgy – mondtam mosolyogva. Mondtam volna még mást is, és szívesen eszmét cseréltem volna a harisnyájának mintázatáról, piros cipellőjének pántjáról, de oly elutasítóan mért végig, hogy szándékomról végül is letettem.

Ezután elfordultam a hölgytől, fejemet kissé megdöntöttem, s figyelmemet a kalapos úrnak szenteltem.

Érthetetlen módon ő sem bírta sokáig. Alig volt időm mustrálni szemöldökét, fülét, bajuszát, nyakkendőjét, és azt a furcsa pattanást az orrán, máris lecsapta az újságot, amit eddig lapozgatott.

– Ön talán buzi? – förmedt rám durván.

Ez a hangnem rosszul esett nekem. Mondhatnám úgy is, mélyen megsebzette lelkem. De ennek ellenére összeszedtem magam.

– Nem kérem – szóltam higgadtan. – Pusztán csak arról van szó, hogy nem szeretnék belékerülni a modern és elidegenedett ember nevezetű csúf skatulyájába, s nem szeretnék olyan ember lenni, aki a tömegközlekedési járműveken utazva folyton a telefonját nyomkodja. Ezért nézegettem a szép hölgy formás lábszárát, cipellőjét, az ön furcsa kinövését az orrán, s már épp kezdtem volna behatóan vizslatni az ön mellett ülő fiatalember érdekes formájú fülét.

Erre az is felugrott.

– Állj le köcsög, mert bemosok egyet – emelte fel öklét, s vadul meglengette. – Állítsd le magad, mert baj lesz!

Ezen cselekedetét a kalapos úr, s – ami rosszabb! – az ifjú hölgy is helyeslő pillantással kísérte.

Erre felálltam, s odébb ültem.

Legközelebb megszólítok valakit, s megpróbálok beszélgetni is vele. Hátha mond valami érdekeset a gyermekkoráról, házaséletéről, csalódásairól, s kitárja előttem szívének féltett titkait.

Ha meg az sem megy, egye fene, maradok a nyomkodásnál.