Gyengék vagyunk, mert mi sajnáljuk a gyermeket, millió poszt jelenik meg az elkövetkező órákban, napokban, virtuális gyertyákat fognak gyújtani, és kétség sincsen felőle, hogy a munkahelyeken, vagy az otthonainkban ülve könnyeket ejtünk a kisfiúért.

Gyengék vagyunk, mert a képet nézve magunkat, a vezetőinket okoljuk, vádoljuk, hogy ez a tragédia előfordulhatott. Gyengék vagyunk, mert nem akarunk szembenézni azzal a ténnyel, hogy a gyermeket a saját apja küldte halálba, és ezt még el is mondja boldog-boldogtalannak.

Gyengék vagyunk, mert nem a valódi bűnöst vádoljuk, hanem magunkat. Gyengék vagyunk, mert csak a képet nézzük, de nem merünk egy tágabb perspektívára váltani. Mert az rögtön egy olyan világot mutatna, amitől elszoktunk, amitől elszoktattak bennünket.

Európa elszokott a háborútól és elfelejtett háborúzni. Az a generáció, amelyik még átélte a második világháborút nem csodálkozik, nem lepődik meg, csak fél, hogy ez újra ide is eljön, és megint át kell élnie. A fiatalabbak – akik számára a fegyverzaj dolby surroundban egyfajta élvezet is – nem fél, hanem csak félt, távoli, fotókon látott, ismeretlen embereket. Az ő fejükben meg sem fordul, hogy ez hamarosan akár itt is, velünk is megtörténhet.  

Nincsen meg bennünk az egészséges félelem, ami aktiválná önvédelmi reflexeinket, élni akarásunkat. Azokat az ösztönös belső erőket, amelyekkel nemcsak meg tudjuk védeni magunkat, hanem meg is tudjuk akadályozni, hogy ez a háború előbb-utóbb itt üsse fel a fejét.

Európa gyenge, mert elfelejtette, milyen a háború, és ezért elfelejtette, hogyan is védje meg magát. Ha Európa erős lenne, akkor nem ostromolnák a határait, hanem ő tartana rendet a határain túl. De ugye ez a második világháború óta tabunak, már-már szentségtörésnek számít.

Itt az idő, hogy ezt a tabut ledöntsük, és végre erőt gyűjtsünk, mert ha ezt nem tesszük, akkor hamarosan mi leszünk azokon a fotókon, amiket nap nap után az arcunkba tolnak.